Mindenekelőtt: Schmidt Mária nem vette meg az Indexet, (azt csak az Új Többség morálisan még picit kacska harsonájának, a Magyar Nemzetnek fiktív szerzője képzelte), szóval továbbra is azt írunk róla, amit akarunk.

Most épp kellemes meglepetést okozott, ni. Voltam bátor néhány hete Kádár János-emlékévért fohászkodni, hogy ugyan próbáljunk már meg értelmesen beszélni a huszadik század testben és szellemben legtovább uralkodó vezetőjéről. Értelmes alatt azt értjük, hogy eleve nem egyszavas válaszokat keresünk, hanem felfogjuk végre a csökött kelet-európai nemzetagyunkkal, hogy a világ nem ennyire egyszerű. Szerencsére eszébe jutott másnak is, hogy van nekünk egy temetetlen halottunk, és nem férünk el tőle a saját hazánkban.

Schmidt Mária ezért konferenciát szervezett, ahol reményt keltően sokoldalú megközelítések, a dolog bonyolultságát elismerő előadások hangzottak el. Csak az a baj, hogy az ilyen szimpóziumok gondolatai ritkán és nehézkesen szivárognak le a tisztelt választókhoz.

A miniszterelnök elintézte a Kádár-kérdést azzal, hogy Nagy Imre jó volt, Kádár meg rossz. Ez szomorú, mert történelmünk feldolgozásában nem ártana, ha szerepet vállalna az állam. Gyerekrajz- és fogalmazáspályázatok, kereskedelmi és közszolgálati tévés beszélgetések. Kádár-monológok. Kibeszélőshow. Népszerű fikciós és ismeretterjesztő könyvek – és nem koncepciós agitkák, mint Moldováé. De nem is olyan butuska varázsigék, mint amikor – jé! – szintén Schmidt Mária levezette a kommunizmus áldozatainak emléknapján, hogy Gyurcsány monnyon le, mert fuj kommunizmus.

Der Alte

Hever az utcán egy királydráma: Kádár János története. Ha valamiből, ebből volna érdemes monstre játékfilmet készíteni. Eddig ilyet csináltunk Julianus barátról, honfoglalásról, Szent Lászlóról, Széchenyiről és Nagy Imréről. Meg még tervben volt egy Mátyás-film. Ez mind szép, csak az a bibi, hogy Julianust köszönjük, leszarjuk. Ezekről a szereplőkről nincs túl sok kérdése a magyar közönségnek, Kádár Jánosról meg van.

Pont ezért nem mer hozzányúlni az állam. A jobboldali kormányok szerint még csak az kéne, hogy emléket állítsunk ennek a véreskezűnek. A baloldaliak meg örülnek, ha nem kell az Öregről beszélni, mert abból ők mindig rosszul jönnek ki. Féltudatosan elfogadják ők is azt a szummát, hogy ez egy Rosszember volt, a nevével jelzett időszak pedig szégyellnivaló.

Közben meg szivárog vissza – és most éppen jobboldalról – az örök kísértés, a kollektivizmus ideája. Az az eszme, amelyet akkor szocializmusnak hívtak, és amelyben hinni tudtak milliók. Köztük Kádár János. Hogyan is elégedhetnénk meg azzal, hogy Kádár fuj, ha ennyire maradandó a műve?

Szerencsére nem vagyunk egyedül a világban. Itt van például a mai német filmművészet. A bukás, a Sophie Scholl, a Napola. Az egyik majdnem odáig merészkedik, hogy emberként ábrázolja Hitlert; a másik kettő pedig – A bukást meghaladva – képes arra, hogy egyszerre mutassa be a kollektivista rendszer embernyomorító brutalitását, és azt, ahogy az esendő kispolgár vagy proletár enged az új rend kísértésének. Mert azelőtt neki esélye sem volt, a hitlerájban viszont éhezőből főnyomozó, szegény gyerekből nemzeti hős lehet. És ez nem Kádár, a szovjet tankok árnyékában manőverező kis magyar politikus, hanem Hitler, akinek hozzá képest roppant mozgástere volt. A németeknek sikerült felülemelkedni az egyszerű válaszokon. Nekünk még nem. A mi rákfenénk ma is az, hogy rendkívüli igény van egyszerű válaszokra. Valamint hogy ezek meg is születnek.

Igaz: Sztálinról viszont nem Oroszországban, hanem Amerikában rendezett kiváló realista filmet Ivan Passer. Nem minden haza tanulta meg elviselni a prófétát. Vagy akár saját történelmét.

A képen Eperjes Károly játssza Kádár Jánost a Liberté 56 című darabban, a Csokonai Színházban.