Feltámadott az Ő felsőteste. Üres a sír. A holttestét megbolygatók nyilván azt hiszik, hogy győztek, pedig a koporsóból kiszabadult a lelke is. De azt a sírrablók nem látták, hiszen ostobák, mint a szent földjük.Szellemét a tűz nem égeté meg.
Mert ebben a jelenetben két fél van: a koporsót feltörő dögevő, meg Kádár János és neje. Még aki nem rokonszenvezett Kádárral sose, az se fog a sírrabló oldalára állni. Aki sírban turkál, az nem egészséges ember, tehát nemcsak maga a tett, hanem annak indítéka és üzenete is jó eséllyel szimpla butaság. Mániákusok szellemi dadogása.
Az a legegyszerűbb, ha kinevezzük Kádárt mumusnak, elhitetjük magunkkal, hogy merő gonoszságból csinált mindent, és ha ő halva születik, akkor bezzeg milyen jó lenne nekünk. Úgyhogy kiássuk a földből, rossz bácsi, csúnya bácsi. Még olyan is akad, aki ezt a sírrablást hőstettnek tekinti: hogy ezek a legények most aztán tettek a magyarságért rendesen.
Enver Hodzsa? Nicolae Ceausescu? Wojciech Jaruzelski? Erich Honecker? Todor Zsivkov? Rémlenek ezek a nevek? Alattvalóik Kádár Jánosról álmodtak, de nem merték ezt elmondani családjuknak sem.
Szent István esetleg? Ő volt az a hazaáruló gyilkos, aki odadobta a Boldogasszonyt és a magyarok függetlenségét Rómának, a kor Moszkvájának. Igaz, megkapta a magáét érte: az ő felsőtestének egy darabját konkrétan körbehurcolják a városon évente. Az se mondható örök nyugalomnak.
Disztingválni egy kicsit, emberek, sírrablótól miniszterelnökig. Utánanézni. Összevetni. Gondolkodni ásás előtt. Nem olyan egyszerű ez a sztori, mint a James Bond, hogy volt egy gonosz ember, és az kúrt el mindent; és ma sem ilyen egyszerű. A legkönnyebb út mindig alá van aknázva.
Kádár János-emlékév
A sírrablás vezető hírt csinált Kádár Jánosból, most mindenki kénytelen az Öregre gondolni és emlékezni. Most már muszáj lesz, mert kiszabadult az Ő lelke, és itt ül mindenkinek az ágya szélén, és kéri vissza, amit tőle elloptak. Nem a csontokat, hanem a vidámságot a barakkból, a paternalista álmodozást, a deficitből teremtett jólét politikáját. Mindenkinek külön-külön, magában újra kell temetnie őt. Nem eltüntetni, mintha ott se lett volna. Gondolkodni róla! Kossuth-emlékév, meg Batthyány? Az kurva egyszerű feladvány. Azokhoz nem nehéz viszonyulni, mert meg van már róluk mondva tudományosan, hogy ők jól csinálták, nettó. Szent Istvánról is meg van mondva, pedig. Kádárt nem lehet ilyen egyszerűen leírni, itt egyrésztek és másrésztek vannak. Magából csinál hülyét, aki elintézi egyetlen szóval. Nem áruló és nem jó király, hanem mindkettő egy személyben, és még sokan mások. Egy Kádár-emlékév, na az nem fulladna érdektelenségbe. Még a kibeszélősókba is bekerülne.
Talán nem elképzelhetetlen, hogy fekete és fehér között is megtanuljunk fogalmazni végre. Amíg nem sikerül róla igazat mondani, amíg olcsó tündérmesékkel hülyítjük magunkat, addig hiába temetjük újra vagy szórjuk szét a csontokat, a kísértet itt marad az ágyunk szélén.
Korábban Kádár Jánosról
Az utolsó 100 komment: