Kiadtak a nyolcvanas években Magyarországon egy sci-fi regényt KEEC – A nagy világregatta címmel. Nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekként akadt a kezembe, és noha a szar borító miatt először nem volt hozzá gusztusom, amikor mégis olvasni kezdtem, magával ragadott a varázslat. Gyermekkorom egyik legnagyobb könyvélménye. A szerző a szar borító szerint J. T. Chipendale volt, de kisfiúként is rájöttem, hogy ez álnév. Nemcsak azért, mert az egyik főhőst is így hívták, hanem mert jelentős magyar túlsúly szőtte át az egész sztorit. Olyannyira, hogy a másik főhős meg egy Józsika volt.
A sztori amúgy, ma már tudom, koppintás vagy ha úgy szebb: szintézis, de nem csak az a lényeg. A könyv biztos stílusérzékkel, sziporkázó humorral és mély, meleg humánummal fest meg egy világbékés, világkormányzatos Földet, ahol évente legfeljebb egy gyilkosság történik. Az apokaliptikus drámát épp egy fasiszta földönkívüli emberfaj - a Kozmosz Egyetemes Emberi Civilizációja - okozza, amely ellen összefognak a világ gyermekei, mert az űrcsatában a videojátékokon edzett gyerekek a legjobbak. És veszítenek, és meghalnak. A Földért vívott csata tragédiákból áll, és a könyv szívettépő empátiával mutatja be az űrben elporladó japán, amerikai, orosz és magyar gyerekeket. Ilyen gyönyörű mesét írt Bencsik András. Igen, az a Bencsik.
Az egész esendő emberiséget átölelő szeretet hatja át a regényt, amely egyébként befejezetlen. Vége az első könyvnek – így ér véget a mű, és én évekig kerestem könyvtárban, apróhirdetésben, majd interneten a második könyvet. Aztán megtudtam, hogy az sohasem íródott meg. Aztán azt is, hogy hogy ki a szerző. Olvasom őt azóta is, mert aki egyszer képes volt ilyen szépen, érzékenyen és okosan írni, az nem hülyülhetett és gonoszodhatott meg végleg. Főleg nem felejthetett el írni. Próbálom összerakni a második könyvet a Demokrata vezércikkeiből, de nem megy. És nem értem, és rettegve látom, milyen kifürkészhetetlenek az ember útjai.
Az utolsó 100 komment: