A kommunizmus áldozatainak emléknapja fontos ünnep lehetne. Fontos, mert maga a kommunizmus egyre vonzóbb errefelé. Nem volt gázáremelés, nem voltak terepjárós bunkók – legfeljebb egyenruhában –, és nem voltak szinglihordák, volt viszont teljes foglalkoztatás. Nem volt választási kampány se, ezért nem volt intenzív hazugságmaraton. Elosztották egyenletesen. Hej, de jó is volt. Kéne megint, ugye. Valami olyasmi. Ezen a napon lehetne emlékezni arra, hogy ennek a kísérletnek áldozatai is voltak. Emlékezni, és nemcsak a kivégzettekre és a megkínzottakra, az egyetemről eltanácsoltakra. Azokra is, akik sikeres vállalkozók – szerszámgépgyárosok, fuvarozók, médiatulajdonosok – lehettek volna képességeikkel és szorgalmukkal, de a rendszer nem engedte. Azokra, akik nem szólhattak, nem adhatták tudtára a tanácselnöknek, hogy mit gondolnak róla, csak otthon ette őket a méreg.
Azokra, akik elhitték és azóta is hiszik, hogy állambácsi mindentől megvédhet.
Szép, tartalmas ünnep lehetne, ahol a Munkáspárton és az árpádsávos kommunistákon kívül mindenki együtt emlékezik. Tanulmányi kirándulás és kegyeleti alkalom.
Na ezt sikerült elkúrni. Kezdettől fogva, és most is. Beleszarni a kommunizmus áldozatainak urnájába. Messze hangzó, öblös rotyogással. Büszkén, hetykén, felszegett pofával. Mintha arról szólna az ünnep, hogy Gyurcsány monnyonle.
Az áldozatok emlékét gyalázza meg, aki az ő szenvedésükhöz hasonlítja azt a pitiáner sérelmet, hogy momentán nincs hatalmon, mert még ügyesen hazudni is ostoba volt, mert túl nagyot hazudott ahhoz, hogy elhiggyék. Meggyalázza az emléküket, aki ma tömegtüntetést szervez, és ott eljátssza, hogy diktatúra van. Mellesleg ismét hülyét csinál magából és vendégeiből. Így lesznek áldozatok ők is.
P.S. Ha pedig Schmidt Máriának csak annyi a baja, hogy „a hétköznapi »kis kommunizmusok« itt élnek velünk”, akkor azt beszélje meg a Magyar Nemzet főszerkesztőjével. Ahhoz nem kell háttérnek a Terror Háza.
Az utolsó 100 komment: