Az a legszarabb ebben a cintányéros, cigányzenés, pörgekalapos maszturbációban, hogy lehetne helyette valami értelmeset is csinálni akár. Vagy legalább mellette. Valamit csak úgy bolondságból, valamit, ami kivételesen, a változatosság kedvéért nem kizárólag a Fidesznek jó, hanem általában az országnak. Az, hogy most már van nekik alkotmányuk meg sorba kapcsolt robotpilótájuk minden pozícióban, biztosan felemelő érzés, de a lakosságnak csak annyi örömöt okoz, mint Csányi Sándor magánrepülője. Nem az, hogy irigyeljük, legyen vele boldog, de ettől nekünk nem lesz jobb. Az eddigi eredmények nem közösek, csak az elkötelezett közösség szubkultúrájában slágerek. És az kevés.

Kétharmaddal annál nagyobb tetteket is végre lehetne hajtani, mint ez a szedett-vedett, komplexusos és paranoid szöveggyűjtemény. Ráadásul még mindig nem lehet tudni, hogy minek az eszköze az újabb hatalomkoncentráció, hogy milyen eljövendő nagy csatákban lesz szükség erre a kőbaltára. Pedig volna éppen csata is kéznél. 

Kétharmaddal helyre lehetne tenni például a pártfinanszírozást, az ezerszer megénekelt nemzeti rákfenét. A régi alkotmánynál, a médiatörvénynél, de még az adórendszernél is ordítóbb a rendszer tarthatatlansága. Ez sokkal látványosabban FUBAR, mint az egészségügy vagy a MÁV. 

Széles körben elterjedt félelem volt egy évvel ezelőtt, hogy a jobboldali győzelem intoleranciát hoz. A kétharmad pedig pláne. Ma már kijelenthetjük: ez nem vált valóra. Magyarország keblére öleli a legvadabb devianciákat is. Sőt, díszlépésben üdvözli.

Szerdán Schmitt Pál köztársasági elnök személyesen búcsúztatta el Juliusz Janusz volt apostoli nunciust, akit a pápa – mivel sajnos még nem érte el a mi toleranciaszintünket – Koszovóba száműzött. Janusznak azért kellett elhordani az irháját, mert kiderült, hogy tevékenyen részt vett magyar papok szexuális és gazdasági bűncselekményeinek az eltussolásában.

A nálunk civilizálatlanabb, intoleráns államokban az ilyesmiért kommandósok törnék rá az ajtót a bűnpártolóra (és a bűnösökre), majd rabomobilba tuszkolnák puskatussal. Aprólékos házkutatás következne, a titkosszolgálati anyagok bemutatása, aztán látványos per, megszégyenülés és természetesen csillagászati kártérítés. Mi nem vagyunk ilyen barbárok, hanem keblünkre öleljük az eltévelyedettet. Nem kérjük a kiadatását, hanem sajnáljuk, hogy elutazik.

Az elmúlt ötven év apróbb megtorpanásoktól és helyi anomáliáktól eltekintve egy sikertörténet volt az emberiség életében. Atom-világháborút megúsztuk, és nőttön növekedett minden, a világgazdaság legalább három százalékkal évente, a bolygó lakossága kétszeresére, és ahol akkor még az elektromos áramot sem ismerték, ott ma az idei mobilok árszintje okozza a legtöbb frusztrációt. Bele se kezdjünk a felsorolásba, hogy mi minden lett vidámabb, a kommunizmus bukásától az internetig benne van az egész életünk.

A világméretű fellendülésből szinte minden terület részesült: csodálatos, hajszálpontos fegyverek váltották fel a szőnyegbombázásokat, eldobhatóak és mégis puhábbak a pelenkák, nemcsak a számítástechnika, de még a 3D-gyorsítókártyák mindössze tizenöt éves fejlődése is lélegzetelállító léptékű. Legalább azokkal lehet egy kicsit űrhajózni.

Több mint feltűnő, hogy ebből a jövőt és jelent összemosó száguldásból éppen az űrhajózás maradt ki. Mert voltak az evolúciónak vesztesei, de az űr jelentősége megkérdőjelezhetetlennek tűnt, amikor Gagarin betette oda a lábát, sőt úgy látszott onnantól még évtizedekig, hogy az űr lesz az emberiség következő nagy története. Ki is találták ezekre az évekre az űrkorszak megnevezést.

Ezután már csak egy jelentős ugrás volt, a holdutazás. Jövőre lesz negyven éve, hogy utoljára ember járt ott. És azóta nem történt semmi jelentős. Az elérhető terület határa lényegében ugyanott van, ahol Gagarin kijelölte.

Egyelőre még nehéz elképzelni azt a kicsit patetikus, szerelmi szállal átszőtt, de felemelő és izgalmas háborús filmet, amely Európa és Líbia epikus összecsapását beszéli majd el. Pedig a háborúknak ez az egyik fontos funkciója, hogy közös élményként beépüljenek a kultúrába, és erősítsék az összetartozást.

A háború ugyanis kezdettől, és egyre inkább kollektív műfaj. Szántani-vetni, csizmát készíteni lehet egyedül is, más országokkal megmérkőzni viszont csak együttesen. A mai élvonalbeli katonai apparátus fejlesztéséhez és fenntartásához már egy regionális hatalom is kevés. A biztonságpolitika az Európai Unió egységesülésének kitűnő eszköze lehet, mivel ott ugyanis más lehetőség nincs is, csak az integráció. Ez világos már az eddigi történésekből is. A nyugati koalíció az Egyesült Államok segítsége nélkül neki sem tudott volna látni Kadhafi kifüstölésének, a szükséges hardver híján; a szükséges hardver pedig azért hiányzik, mert a tagállamok az erőforrásaikat elaprózva fejlesztgettek a maguk örömére.

Sajnos ebből sokan egészen mást fognak leszűrni, mégpedig azt, hogy ha ilyen macerás és drága dolog a háború, akkor inkább ne is csináljuk. Különben is van elég bajunk, fölösleges pénzünk meg nincs, bombák helyett vegyünk inkább csokit, és együk meg még ma. 

Sikeres, dicsőséges és közös történetként kanonizált háborúkkal a háta mögött egy nemzet, de még egy törzsszövetség sem vetné fel komolyan, hogy mindig, mindenhol a pacifizmus a megoldás. De amíg az a kalács kisül, addig se nehéz belátni, hogy a katonai beavatkozás hihető, komolyan vehető képességét nem nélkülözhetjük.

Hogy Lázár János mikor kel fel és vonul vissza, azt inkább nem méricskélném, még az is lehet, hogy sose. Következmények nélkülibb ez az ország, mint valaha. (Pedig vonz a csábítás, hogy leírhassam: Lázárnak mennie kell!) Viszont a sztori már nemcsak az ő sorsáról szól, ez nem valóságsó.

Kockáról kockára

Ha most vasárnap lennének a választások, a Fidesznek nem lenne kétharmada. Ettől még technikailag, jogilag megvan az, használata legális, még Brüsszel se szólhat be emiatt. De mint Őszöd óta tudjuk (Orbán Viktor szíves közlése), legális és legitim nem ugyanazt jelenti. 

Eddig megvolt a logikája azoknak a válaszoknak, indoklásoknak, hogy a zemberek felhatalmaztak minket bármire, a nép szava isten szava, Róma szólott, tehát kuss. Akinek még van hosszú távú memóriája, az emlékezhetett arra, hogy az intézkedéseiknek gyakorlatilag egyikét sem ismerhették a zemberek, amikor a felhatalmazódás megesett. De a közvélemény-kutatások nagyjából megtámasztották a médiatörvényt, a válságadókat és a magánnyugdíj-pénztárak kirablását, továbbá az egészpályás letámadást. A mostani adatokból már az látszik, hogy az eredeti sokaság jelentős része megvonta a bizalmát.

Emiatt nem kell lemondani. Sem megtorpanni a kormányzásban; különben nem is lehet, a kötelességek szorítanak. Viszont a kétharmad többé nem a mindent vivő adu. És minél több döntést indokolnak kizárólag ezzel, annál kiáltóbb lesz az ellentét, annál nyilvánvalóbb a hazugság, és annál üresebben hangzik, amikor a nemzet egészének nevében nyilvánulnak meg.

Eddig tartott a szabadrablás.

Érdemes meggondolni, hogy megérte-e egy évig halogatni a megszorítást avagy reformot, és a kegyelmi állapotot arra pazarolni, amit eddig végeztek. Tanulságos visszalapozni a jobbos véleményeket, a népszerű világmagyarázatot, miszerint a határozottan idegenszerű Schmitt Pál, az Alkotmánybíróság szétzavarása, a totális médiakontroll szerencsésen elbukott kísérlete mind-mind ahhoz kellett, hogy aztán roppant hatékonysággal, határozott mozdulatokkal menthessék meg az országot. Hogy mindez a jó kormányzás előfeltétele volt.

De mire kiépült a gépezet, elkopott a támogatás.