Az a legszarabb ebben a cintányéros, cigányzenés, pörgekalapos maszturbációban, hogy lehetne helyette valami értelmeset is csinálni akár. Vagy legalább mellette. Valamit csak úgy bolondságból, valamit, ami kivételesen, a változatosság kedvéért nem kizárólag a Fidesznek jó, hanem általában az országnak. Az, hogy most már van nekik alkotmányuk meg sorba kapcsolt robotpilótájuk minden pozícióban, biztosan felemelő érzés, de a lakosságnak csak annyi örömöt okoz, mint Csányi Sándor magánrepülője. Nem az, hogy irigyeljük, legyen vele boldog, de ettől nekünk nem lesz jobb. Az eddigi eredmények nem közösek, csak az elkötelezett közösség szubkultúrájában slágerek. És az kevés.
Kétharmaddal annál nagyobb tetteket is végre lehetne hajtani, mint ez a szedett-vedett, komplexusos és paranoid szöveggyűjtemény. Ráadásul még mindig nem lehet tudni, hogy minek az eszköze az újabb hatalomkoncentráció, hogy milyen eljövendő nagy csatákban lesz szükség erre a kőbaltára. Pedig volna éppen csata is kéznél.
Kétharmaddal helyre lehetne tenni például a pártfinanszírozást, az ezerszer megénekelt nemzeti rákfenét. A régi alkotmánynál, a médiatörvénynél, de még az adórendszernél is ordítóbb a rendszer tarthatatlansága. Ez sokkal látványosabban FUBAR, mint az egészségügy vagy a MÁV.
Szerénység, Pelikán
A hagyományos okoskodás szerint mindez azért van, mert félnek a népharagtól, ami sújtaná őket, ha azt kellene közzétenni, hogy egy párt tízmilliárdból gazdálkodik évente. Ezért inkább egy sokkal szerényebb összeget vallanak be, a többit pedig megszerzik máshogy.
Csakhogy ennek a félelemnek nincs alapja. A Nemzeti Hírközlési és Médiahatóság például köztudottan harmincmilliárdot kér egy évre. Mégsem ebből volt a balhé, hanem hogy egyáltalán mi ez. A Terrorelhárító Központ tízmilliárdból lett, és senki se sajnálja tőlük, különösen, amióta tudjuk, hogy még facebookos kommentektől sem ijednek meg. Röpködnek a kórházak, egyetemek, beruházások tíz- és százmilliárdjai. Erről kellene szólnia a vitának eleve, nem arról, hogy kinek a pöcse nemzetiszínűbb. Az egyáltalán nem felháborító, hogy az állam pénzbe kerül, úgyhogy nem volna megdöbbentő egy akkora műsorszolgáltató valós költségvetése sem, mint a Fidesz vagy az MSZP.
Más oka lehet annak, ha megtehetnék, és mégsem teszik tisztába. Talán kényelmes ez a lopásra optimalizált rendszer. Hiszen ha a pénzt nem legálisan szerezzük, akkor át lehet, sőt át kell folyatni a haver akadémiáján, stúdióján, áruházláncán, egyesületén, egyházán, pékségén, benzinkútján. És így a mozgásban lévő pénzt további munkavégzésre kényszerítjük, mintegy igánkba hajtva az elemeket, mert amellett, hogy megtelik a pártkassza, még munkahelyeket is teremtünk a havernak és a haver haverjainak, akik így nekünk lesznek hálásak. Ezzel szemben ha csak úgy durrbele kiutalná a költségvetés ugyanezt a dellát, akkor a haver péksége, satöbbije esetleg csődbe menne, és attól a szív elszorul.
A stratégia zseniálisnak tűnik, két légy egy csapásra. Csak az a gond vele, hogy ez a rendszer legfeljebb néhány százezer főt ér el konkrét kegyadományaival, a többi viszont ennek láttán nagyon berág. Azzal pedig kár volna számolni, hogy nem lesznek botrányok. Sem a médiatörvény, sem a belső ellenőrzés nem tudja megakadályozni, hogy a nagy finanszírozási társasjátékból kiderüljön ez meg az. A masszív klientúra, ami ehhez kell, mindig szivárogni fog, és ha egyszer valami kikerül, az még aznap körbeér a bolygón. Már most lógnak kifele a lólábak. Aztán lehet magyarázkodni, meg belemódosítani az alkotmányba, hogy a király nem is meztelen. Hanem testszínű ruhát hord, amire fel van festve a fütyije.
Minimális – az eddigi tollászkodásénál sokkal enyhébb – morgás mellett újra lehetne rajzolni a párt- és az egész politikafinanszírozás rendszerét, alkotmányos előírásoktól olyan hasznos praktikumokig, mint a nyílt kampányszámla. Jóval egyszerűbb, olcsóbb feladat, mint az összes többi a cigánykérdéstől az energiabiztonságig. Ha nem történik meg, akkor kijelenthető, hogy csakis a szándék hiányzott, semmi más.
Az utolsó 100 komment: