Meccset például sosem nézek, háború viszont olyan ritkán van, hogy olyankor sajnálnám elszalasztani a műsort. Ezért mostanában inkább a líbiai karitatív expedícióval foglalkozom, így sajnos kimaradnak olyan poénok, mint Lázár János sikereinek titka vagy Schmit Páll úgy általában. 

Líbia viszont lesz még téma, és nem annyira saját jogán, mint inkább az európai katonai ébredés színtereként. Alapvetően örömhír, hogy az az Európa, amely évtizedekig a pápa sajnálkozó közleményeivel vett részt a világpolitikában, amely egy Milosevicset nem tudott taccsra vágni egyedül, és amelyet épp ezért nem is lehetett komolyan venni, végre feltűri az ingujjat. Igaz, még van mit tanulni, például hogy könnyebb eredményesen háborúzni, ha tudjuk, mi volna az eredmény, amiért csináljuk. De valahol el kell kezdeni.

Egyben elégedetten tapasztalom, hogy intelmem eljutott a megfelelő fülekbe:

[a repülőgép-hordozók] „arra is jók, hogy például egy pimaszkodó Líbiának vagy ilyesminek leosszuk a precíziós pofont, ha másból nem értenek. Milyen birodalom lenne az az Európa, ami egy Líbiát sem tud megfegyelmezni? Szánalmas lenne, bizony mondom néktek. ”

Sajnos az eddigi otrombaság, kapkodás és a kiábrándulás nyomán hétmérföldes léptekkel haladunk afelé, hogy minden automatikusan szar legyen, amit fideszes kitalál. Egyelőre még csak azok körében, akik ezelőtt se szerették a jobboldalt, de az ilyen zsémbelődés nagyon ragadós. Ez azért sajnos, mert a gyerekre is rossz hatással van, ha soha semmi se jó tőle, márpedig a Fidesz felnőttre hasonlít a legkevésbé. Továbbá azért, mert nem minden szar, ami fideszesnek jutott eszébe.

Eljött tehát az igazság pillanata. Illetve még mindig nem jött el; annyit tudunk, hogy mikorra dolgozódnak ki a számok, és hogy lesznek majd számok is. Tudjuk továbbá, hogy mindez véletlenül sem megszorítás, hanem átalakítás, újjászervezés, megújítás, akármi, csak megszorítás nem.