Az újkor egyik legizgalmasabb, és válságok idején rendre előkerülő elméleti dilemmája a darwinizmus és az ember viszonya. A mainstream tudósok egyedül érvényes doktrínaként kitartanak az evolúció teóriája mellett, és a ráció mezején erős vár az ő logikájuk. A természetes szelekciót elfogadó felvilágosultak azonban hajtűkanyarral váltanak át racionálisból szenvedélyesre, amikor a növények és állatok versenye továbbgondolódik embercsoportok, nemzetek, civilizációk harcára.

Ilyenkor már a darwini logika, a változás, a szelekció és a fennmaradás folyamata illetlenséggé változik, mégpedig annak ellenére, hogy a történelem főutcája elhullott törzsek, nemzetek, birodalmak csontjaival van kikövezve. Minden jel arra mutat, hogy ha az evolúció működik, akkor emberek között is működik, mivel az ember biológiailag egy állat. Elvégre a majomősből az australopithecuson át a neandervölgyi kipusztulásáig evolúciós vetélkedésben jött létre a sapiens sapiens. És az egymással egy időben versenyző nemzetségek nem sakkolimpián döntötték el, kinek lesz több utódja, hanem aktívan irtották, jobb esetben beolvasztották a gyengébbeket. Róma az etruszkokat, az Egyesült Államok az indiánokat.

A hit hegyeket mozgat, és ha a hegy éppen a hit útjában áll, akkor annál rosszabb a hegynek.

Nem a kereszténységről van szó, azon túl vagyunk. A hitet sokkal szélesebb értelemben értjük, ősibb, atavisztikus, elemi hiedelemről van szó, név szerint a kísértetről. A hazajáró lélek a halál utáni élet legkézzelfoghatóbb megjelenése, és gyakorlatilag mindenfajta kultúrában jelen van. Primitív képzet, még a mennyország és a pokol feltalálása előttről, amikor úgy képzelték a továbbmenetet, hogy ugyanebben a világban lehet őrültködni, láthatatlanul, falon átsasszézva, vidámparkban nem fizetve, női zuhanyzóban leskelődve.

A kísértet egyértelmű képződmény: egy fő elhunytból egy darab bolygó lélek áll elő, aki a  hagyományos ikonográfia szerint M65 mintájú lepedőben teljesít járőrszolgálatot a kedvenc tartózkodási helyén. A kísértetvadász mindent szögnek néz, úgyhogy a klasszikus ábrázolás mellett az elhaltak számlájára írja a gyanús éji zajokat, a poltergeistet, a hőmérsékleti és mágneses ingadozásokat és a hallucinációkat is. Kísértet az elmúlt tízezer évben nem bántott senkit sem, de azért illik tőlük tartani.

A kísértettel száz éve szeánszokon, társas összejöveteleken lehetett kapcsolatba lépni, a vonal végén bejelentkező lélek kezdetleges grafikus felület, az ouija-tábla segítségével kommunikált, poharat vagy pénzt használva kurzornak. Ma ilyen szellemidézéseket szinte kizárólag tizenévesek végeznek, röhigcsélve. A profi halottlátók egyéni ügyfeleket szolgálnak ki, számlaképesen, saját rendelőben. Már ez sem közösségi élmény.

Az Egyesült Államokban főműsoridős, választási vitákat uraló téma, Európában még csak mellékszereplők mellékfrontja, Rocco Buttiglionétől a római pápáig. De szépen képernyőre vihető, úgyhogy hozzá kell szokni.

A keresztény egyházaknak fontos identitásképzési és szereplési lehetőség az abortusz és a melegjogok elleni küzdelem, hiszen egyre kevesebb ügyben kéri ki a véleményüket a lakosság, és ha mégis megszólalnak releváns témákban – különösen Róma –, akkor is körülményesen, bonyolultan fejezik ki magukat. Uncsik. Ehhez képest ezeken a frontokon ők lehetnek a lovagok, akik azt mondják, nem. Az legalább markáns.

Ennek mindenekelőtt dogmatikus okai vannak, tudniillik írva vagyon, hogy ne ölj, és hogy buzikat viszont igenis ölj. Ezoterikus gyökerüktől függetlenül ezek népszerű tanítások, hiszen a többség szerint magzatot ölni csúnya dolog, fart túrni meg pláne.

Az SZDSZ-nek kaput. A mérleg segge sem lehet már.

Az SZDSZ-ről előreláthatóan nem lesz többé szó. Volt már elég, itt a vége, fuss el véle.

Kóka János köszöntése
Libera nos!
Blues
Hiszterolib
Szövetség a nemzetért
Azt mondták, Gábor, hogy menj a picsába


A világ arra való, hogy az okos nemzetek más kárán tanulhassanak. Ha tudjuk, mit és hogyan kúrnak el más országok, akkor azt nekünk már nem kell kipróbálni. De a magyar embert nem annyira érdekli a közvetlen szomszédaink sorsa sem, mint a magyar celebvilág pillanatnyi áleseményei, múlandó rezdülései; és a celebvilágba vastagon beleértjük a belpolitika akciójeleneteit. Így aztán elkövetünk olyan hibákat, amiknek eredménye az orrunk előtt hever.

Pedig a lényeg eljut hozzánk: feltételezem, a szupersuttyó szlovák nyelvtörvényről, a homályos, nyilvánvalóan eltussolt magyarverésekről értesül a többség valahogyan. És nemcsak a gárdista meg a nyilas van tőle felháborodva, hanem minden jó érzésű magyar, ebben speciel megvan a nemzeti egyetértés: hogy aki egy nemzeti kisebbség megalázásával szerez szavazatot, az nem kultúrember, nem demokrata, és legjobban tenné az Európai Unió, ha lebombázná. A legeslegjobban persze a szélsőjobb dühöng és kardcsörtet, sőt programja is van: erőt mutatni. El kell kapni Ficót valami brüsszeli fogadáson, utánamenni a vécébe, és jól megagyalni, belenyomni a fejét a piszoárba, és szavát venni, hogy hagyja békén a magyarokat. Csak az a probléma, hogy ez a Fico egy nagy drabális ember, és lehet, hogy nem hagyná magát.

Amikor Orbán Viktort eddig ismertté vált legőszintébb pillanatában arról kérdezték, hogyan oldaná meg a Gárda-problémát, ismertette programját – lám, van neki! –, amelynek két meghatározó eleme a pofon és a hazazavarás. Orbán ezt ráadásul Horthy Miklóstól kölcsönözte, ami bizony súlyt ad az ötletnek a konzervatív-jobboldali közönségben, annak ellenére, hogy végül a nácik pofozták le Horthyt.

A mai szereposztás szerint a jelenlegi kormányzat feladata, hogy Orbán válláról levegye a nehezen kommunikálható döntések zömét, és ne neki kelljen ezeket vállalnia, mert az emberileg lehetetlen, újabb intenzív takarodjozáshoz, népmozgalmakhoz, népszavazásokhoz vezetne, és az senkinek se jó. Népfrontkormány ez, az előrehozott választás már rég nem sláger. A kényszerpálya ellenzéke szinte egyedül a Jobbik.

A Gárda is megkapta a maga két pofonját időnek előtte. Megmondta a bíróság, hogy tilos,  jogerősen. Aztán amikor mégis gárdultak, akkor a hatalom levette a pofonról a nyakörvet, és ráeresztette a rosszalkodókra, akikről pecsétes papír mondta ki, hogy rosszalkodnak.

A gárdisták ekkor éppen egymásba kapaszkodva ültek a fűben, és hazafias dalokat énekeltek. Ideológiailag képzetlen, esetleg külföldi nézők egy csomó, népies mellénykébe bújt férfit és néhány tarisznyás idős hölgyet láthattak a tudósításokban, meg az őket egyenként elvonszoló, sisakos-páncélos Sturminfanterie katonáit. Csak az értő kommentárból derül ki, hogy itt a demokratikus rendőrség intézkedik a veszedelmes nácik ellen, és nem békés tüntetőket abuzálnak, mint holmi beloruszok.