Édes, nehéz botrányszag terjeng, lopásillat. A vízállásjelentés szerint a közfelháborodás elérte a szezonális maximumot, a nyár vezényszava a végkielégítés. Olvasó beír, bekommentel, hallgató és néző betelefonál, ő ezen fel van háborodva, szerkesztő úr, ehhez szóljon hozzá, ezt írja meg, akurvaanyjukat. Amikor a nép jajveszékel és darvadozik. Ezek meg viszik a százmilliókat, veszik az uradalmakat, hát mi folyik itt? Szerkesztő úr persze szorgosan hozzászól, tényfeltár, felelőtlenül gerjeszti a közhangulatot, hitetlenkedik, álnaivkodik.

Pedig ez a hullám szükségszerűség. Egyszerűen nem volna logikus, ha most az MSZP nem próbálná hazavinni a rézkábeleket is.

Fidesz-program márpedig nem lesz, csak a választás előtt, februárban; ami logikusnak tűnik, de nem az. Ugyanis a kormányellenes hőbörgés minden egyes mondatához joggal várja el a lakosság, hogy mondják meg neki, mi lenne az alternatíva. Programkezdemény, nagyvonalú tervelkedés már megjelent, be is bukott azonnal az ingatlanadóval, mármint hogy a Fidesz nyomtatott szövege szerint az jó dolog, a beszélt szöveg szerint meg rettenetes, úgyhogy mehet a kukába az egész jövőkép. Jobb nem szarakodni semmivel, ami számonkérhető.

Ott tartunk még mindig, hogy bezzeg az Orbán-kormány alatt mi volt, és ahhoz képest mi lett utána. Ez a végső, és eddig az egyetlen érv, már annak, aki nem hívő típus. A Fidesz már egyszer kormányzott sikeresen, és akkor nem volt elkúrás, pláne annak beismerése, nem volt radikális előretörés, sorozatgyilkosságok, zavargások, sem egyensúlyozás az államcsőd szélén, és loptak ugyan, de nem ennyit – szóval minden jobb volt, mint utána.

Ez így nagyjából igaz is, ez az érvelés képes feledtetni a kínos kérdéseket, hogy konkrétan a családi pótlék, a gyes, a munkanélküliség, a felsőoktatás vagy az egészségügy dolgában mit is csinálnának Orbánék. Legyen elég annyi, ők bebizonyították, hogy tudnak jól kormányozni, a részletkérdéseket firtatni meg merő kekeckedés, és aki sokat kérdezősködik, az bizonyára nem eléggé hazafias.

Volt valamikor, a békeidőkben – a 2009-es EP-választás előtt – ez a meghitt hülyeség, hogy nemzeti oldal. A jobb-bal dichotómia fideszes feloldása: mi vagyunk a nemzetiek, a többiek meg, khm, azok valami mások, vérmérséklettől függően. Globalisták, internacionalisták a centrumban, hazaárulók, nemzetellenesek, zsidók a széleken.

Aljas, sunyi szöveg volt ez már akkor is, hiszen a nemzet nem oldal, hanem része annak a liberális és a baloldali, és pláne nem egy pártból áll a nemzet, hála istennek.

A jobboldal az ő nemzetioldaliságát részben szimbólumokkal – zászlókkal, koronával, Hídemberrel, székelyhimnusszal – fejezte ki, részben pedig az úgynevezett patrióta politika forszírozásával, amit elsősorban ellenzékből nyomatott. Kormányon ugyanis már sajnos muszáj a külvilággal értekezni, és ők meglehetősen leszarják a hun büszkeséget meg a trianoni búbánatot önmagában. Ennek a retorikának mindig van egy különösen undorító peremvidéke, ahol a nemzetioldaliság etnikai és faji hovatartozást takar. Orbán Viktor hajmeresztő mutatványokkal próbálta ezeket a szerencsétleneket is megtartani, volt nekik külön hetilap, polgári körök, kétfenekű kiszólások, és évente a medencébe fújt takony Tusnádfürdőn.

Csakhogy végül nem sikerült. A nemzeti oldal fogalma összeomlott, amikor 14 százalékos eredménnyel, önálló pártként felütötte a fejét a Jobbik.

1981-ben kezdtem meg óvodai tanulmányaimat Budapesten. Akkor még a szuperbabaképzők nem léteztek, sőt az óvodai tanterv is elég laza volt. Hetente egyszer-kétszer voltak kötött foglalkozások, de az etetésünkön és délutáni altatásunkon felül az óvoda főleg úgy működött, hogy azt csináltunk, amit akartunk. Jó időben kint az udvaron. Úgy gondolták, hogy aki körhintázni akar, az körhintázzon, aki meg képes naphosszat lovagolni egy földbe ásott traktorgumin, az tegye. Meg is tettük, mivel ikszbokszos szimuláció még nem adatott, nekünk bőven megfelelt az a gumi lónak, sportkocsinak és űrhajónak egyaránt. Űrhajót, pontosabban vezérlőpultot építhettünk a homokozóban is. A homokfalba ágyazott kavicsok nem adtak hangot, még egy szimpla pittyenést se, a botkormány botból volt, és nem kormányzott a fantáziánkon kívül semmit. Az effektek, a 3D, a sztori és az eposzi harcok koreográfiája mind a fejünkben ketyegett. Csoda, hogy le nem fagytunk.

De a kavicsok ennél többet is tudtak. Óvodai éveim jelentős részét kőtöréssel töltöttem. Önként, dalolva, kacagva.

Az iparhoz egy megfelelő, marokra fogható, nagy törőkő kell, meg a homokozó betonszegélye. Előbb ígéretes kavicsokat gyűjtünk a sóderral felszórt játszótéren, aztán kezdődhet a feldolgozás. Nem szabad túl nagyot ütni, mert akkor pozdorjává törhet egy-egy értékes lelet. Célunk a hasítás, lehetőleg kettőbe.

Ma szinte minden kormányképes tömegpárt egyik legfőbb mumusa a társadalmi egyenlőtlenség, Magyarországon és azon kívül is. Holott már a probléma megjelölése is az ember aljasabbik énjét szólítja meg.

A jövedelemkülönbségek elleni harcnak megvan a története legalább a francia forradalomtól az egyetemes jogokon át a szociáldemokráciáig, megfertőzte az egyházat, és pusztán attól, hogy kitartóan hajtogatják évszázadok óta, elnyerte a polgárjogot. Ma már nem kell külön bizonyítani, hogy az egyenlőtlenség csökkentése a helyes irány, legfeljebb a módszerekről folyik a vita. A „szegények és gazdagok közötti szakadék” a közmegvetés tárgya, hősök adták az életüket az ellene vívott harcban.

Pedig nicsak.

1. ábra. A képen a rossz társadalmi rendszer látható, amelyben egyeseknek jachtjuk is van, másoknak meg csak biciklijük. A felső tízezer (millió, kvintilis, akármi) dúskál, a többiek szegények. Undorító.

Kell egy hét távollét. Incoming: 0 byte, sent: 0.0 byte. Asszem, még HVG-t sem fogok venni. Foglaljátok el magatokat, vagy a Felvidéket, azt is leszarom.

Nyitás: augusztus 4. Kábé.