Ügyes döntés volt a Crysis című játék alkotóitól, hogy a halomra mészárlandó ellenséget a Koreai Népi Felszabadító Hadsereg katonái játsszák, mivel az észak-koreaiakat gyakorlatilag a világon mindenki rühelli, ők maguk pedig szinte egyáltalán nem vásárolnak számítógépes játékokat. Mégis, akármilyen undorítóak, úgy tűnik, el kell viselnünk a társaságukat még egy darabig.
A nyugati világ önértékelésének alapja az a gondolat, hogy a demokrácia és a kapitalizmus annyira a lehető legjobb rendszer, hogy ezáltal a dominanciája eleve biztosított, mert a szabadság és a piac mindig kitermel annyi technológiai előnyt, hogy az elmaradott, elbutult diktatúráktól megvédje magát, vagy akár felszabadítsa őket. Ezt az önképet folyamatos kihívások érték kezdettől, köztük a német, majd a szovjet tudomány és haditechnika sikerei, de végül a kihívók alulmaradtak. Az eredményeket pedig rá lehetett fogni az ott élő nemzet képességeire, anélkül, hogy a rendszer potenciálját el kellene ismerni.
A fölénytudatos pöffeszkedést az utóbbi időben egyre jobban zavarta Kína izmosodása, de azon túltettük magunkat. Ingatjuk a fejünket, hogy nahát, minden kézzelfogható terméket ott készítenek, és meglepve kiáltunk fel, ha egy műanyag kisautón azt látjuk véletlenül, hogy Lengyelországban készült. De ez aljamunka, amit a nyomorgó diktatúrában is meg lehet csinálni: processzort gyártani, laptopot összeszerelni, könyvet nyomtatni. Piha. Mi ennél fejlettebbek vagyunk. Meg tudnánk csinálni, de méltóságunkon aluli. Főleg olyan kis pénzért.
Észak-Korea konkrétabban adja fel a leckét: a fennmaradás, a béke legtutibb biztosítéka az atomfegyver, neki pedig van olyanja, sőt rakétája is van hozzá, igaz, a műszakija lejárt, de ahhoz már elég, hogy kockázatos legyen, hátha mégis működik. Van atomfegyvered? Van barátod. Vagy legalább az ellenségeid félnek tőled. Hol lenne Izrael atomfegyver nélkül? Kimnek van. A nyomorult, sztálinista, nevetséges diktatúrának, amit mi már régen meghaladtunk, van végső érve, hogy vele senki ne pimaszkodjon. Ne akarja megdönteni, lerohanni, gyarmatosítani, vagy akár felforgatni, segélyezését megtagadni.
Például az Európai Uniónak nincs ilyenje. Kulturális fölénye, az van bezzeg, sőt a technológiai tudása is megvan. Tagállamai közt van két atomhatalom, és Németországnak is csak a szándéka hiányzik. Európának nem kellene évtizedekig éheznie, hogy ezt a komolyan vehetőséghez kötelező nyakkendőt felkösse, csak alá kéne írni néhány papírt. De ebben az anarchoszindikalista birodalomban ez se megy.
Az észak-koreai rendszer óriás gyűjtőlencseként összpontosította az ország minden egyes parasztjának erejét egyetlen nemzeti célra. Nekünk nem ér ennyit ez a muchomacho hülyéskedés, mint hadsereg meg atomütőerő, de a Kim-dinasztia úgy mérte fel a helyzetet, hogy neki az létszükséglet. És keresztül is verte az akaratát.
A sztálinista skanzen marad az állatkertben, a rendszerek evolúciója egyelőre nem húzta ki a színlapról. Alkalmazkodott és túlélt. Még sokáig figyelhetjük, borzonghatunk szörnyűségein, és ha ezen túl vagyunk, tanulhatunk tőle.
Az utolsó 100 komment: