Amikor Orbán Viktort eddig ismertté vált legőszintébb pillanatában arról kérdezték, hogyan oldaná meg a Gárda-problémát, ismertette programját – lám, van neki! –, amelynek két meghatározó eleme a pofon és a hazazavarás. Orbán ezt ráadásul Horthy Miklóstól kölcsönözte, ami bizony súlyt ad az ötletnek a konzervatív-jobboldali közönségben, annak ellenére, hogy végül a nácik pofozták le Horthyt.
A mai szereposztás szerint a jelenlegi kormányzat feladata, hogy Orbán válláról levegye a nehezen kommunikálható döntések zömét, és ne neki kelljen ezeket vállalnia, mert az emberileg lehetetlen, újabb intenzív takarodjozáshoz, népmozgalmakhoz, népszavazásokhoz vezetne, és az senkinek se jó. Népfrontkormány ez, az előrehozott választás már rég nem sláger. A kényszerpálya ellenzéke szinte egyedül a Jobbik.
A Gárda is megkapta a maga két pofonját időnek előtte. Megmondta a bíróság, hogy tilos, jogerősen. Aztán amikor mégis gárdultak, akkor a hatalom levette a pofonról a nyakörvet, és ráeresztette a rosszalkodókra, akikről pecsétes papír mondta ki, hogy rosszalkodnak.
A gárdisták ekkor éppen egymásba kapaszkodva ültek a fűben, és hazafias dalokat énekeltek. Ideológiailag képzetlen, esetleg külföldi nézők egy csomó, népies mellénykébe bújt férfit és néhány tarisznyás idős hölgyet láthattak a tudósításokban, meg az őket egyenként elvonszoló, sisakos-páncélos Sturminfanterie katonáit. Csak az értő kommentárból derül ki, hogy itt a demokratikus rendőrség intézkedik a veszedelmes nácik ellen, és nem békés tüntetőket abuzálnak, mint holmi beloruszok.
Így néz ki a pofon és hazazavarás, amikor a köztársaság adja. Érvelésben szegény, de meggyőzőnek szánt lépés. Igen, emlékeztet a Tienanmen téren a tank előtt ácsorgó szélsőségesre, vagy bármelyik politikai rendbontásra a művelt Nyugaton és Keleten, Dániában, Kelet-Németországban vagy Teheránban.
Az összekapaszkodós gruppenmódszer amúgy Dél-Koreából származik, viszont ott a rendőröknek is vannak fortélyaik a hazazavarásra. Ilyen a rendőrpajzs élével, nekifutásból fejre vagy torokra mért ütés, ami a legelszántabb ordibálóval is megérteti, hogy nincs más választása, mint hazazavaródni. Érdekes, hogy a délkelet-ázsiai féldiktatúráknak ennek ellenére sok hívük van a jobboldalon és a szélsőjobboldalon: Szingapúr és Dél-Korea rendpárti-autoriter rendszere ugyanúgy csodálat tárgya, mint Putyiné.
Alulnézet
Biztos úgy képzelik, egy olyan világban nem ők lennének torkonbaszva pajzséllel, hanem a másikak.
Pedig dehogynem. A szegénységből, válságból és bűnbakképzésből összegyúrt, de érdemi választ semmire sem adó demagógia jelen van világszerte. Gari Kaszparov, gyerekkorom csodált hőse ma a Putyinnal szinte egyedül szembeszálló lázadók vezetője, de már nincs mit csodálni rajta, mert a náci zászlóba applikált sarlókalapács alatt szónokol. A demagógnak semmi sem büdös, ami népszerű, ráadásul úgy képzeli, a népellenes kormány bármilyen erőszakot vagy törvénysértést legitimál. Sőt történelmi hibák megismétlését is. A fanatikus lázadó nem meggyőzhető, ha belekérdeznek a romantikájába, akkor megsértődik, és előbb-utóbb bedobja a szubkultúrák végső érvét a vallástól a Jimmy-klubig: ezt érezni kell. A törvényt ő maga nem érzi, a saját emberei részéről viszont elfogadja akár a terrorizmust is. Ezért aztán jön a rohamrendőrség, és az győzi meg.
A radikális lázadó időnként és helyenként sikerrel lázad, és hatalomra jut. Ekkor forradalmi rendszer következik, semmiből jött, képzetlen, buta, ámde erőszakos és gátlástalan káderekkel. Jó esetben pár évtized alatt kiderül, hogy a király kivégzésétől nem lett több a kenyér, viszont már a kocsmában is tilos panaszkodni. Rossz esetben az idealista, megváltást ígérő forradalmárok annyira agresszívek, hogy egy emberöltőn át, vagy akár dinasztikusan uralkodnak teljes vitaképtelenségben, terror által, jólétnek hazudott rosszabbulélésben. Ceausescu Romániájára a hivatalos álláspont szerint bőség és jóllakottság volt jellemző, a tévében roskadásig rakott hentespultokat mutattak, aki meg észrevételezte, hogy ő két éve nem is látott kolbászt, azt elvitte a szeku. Ugyanez történik Észak-Koreában ebben a pillanatban, as we speak. Attól, hogy egy mozgalom jólétet követel, még nem biztos, hogy el is hozza. De azt elérheti, hogy senki ne merje ezt számon kérni.
A Tienanmen tér hőseit, a teheráni forradalmárokat vagy 56 diáktüntetőit össze lehet téveszteni a sunyi célokkal, aljas indokból szerveződő szélsőségekkel, a vérszomjas csőcselékkel, és utóbbiak ezt az azonosítást szorgalmazzák is, naná. Hiszen az elnyomás ellen és a népért harcolnak mind, verik őket a rendőrök, és elfogultan ítélkezik a bíróság felettük. De tisztul a kép, ha a szabadság körzőnyílásába vesszük őket, és megmérjük, mit akarnak.
Univerzális szabadságot, az egyéni boldogulás minél bőségesebb választékát, vagy mások szabadságának megkurtítását, puszta rosszindulatból? Azt akarják-e, hogy az állam ne akadályozza senki boldogságát, amíg másnak nem árt, vagy azt, hogy legyenek elnyomva valakik – nők, etnikumok, melegek, politikai ellenfelek –, akiket aztán leköphet a lumpenproli is, akinek egyetlen erénye, hogy lojális, vagyis hogy ide szarta a gólya. Az a céljuk, hogy senki ne kapjon két pofont csak azért, mert gyülekezik, vagy hogy ők osszák a pofonokat, a saját nevetséges kis szubkultúrájuk elvei szerint?
Ugye milyen kellemetlen, amikor szétverik a pofánkat csak azért, mert mások vagyunk? Ugye hogy nem szép dolog megtámadni a melegek menetét? Na akkor ígérd meg szépen, kisfiam, hogy felfogtad, és írd le százszor a kurucinfóra: nem bántunk senkit azért, mert demonstrál. Akkor se, ha az nem mi vagyunk.
Az utolsó 100 komment: