Milyen lesz az élet 2010-ben? Efféle kérdéseket gyakran tettem fel magamnak huszonvalahány éve, kisgyerekként. Mágnesvasutakat, robotokat, és űrhajókat láttam magam előtt, politikával nem foglalkoztam. Hogy ez a nagy modernizáció a szocializmuson belül valósul meg, vagy annak bukásával, az nyilván nem érdekelt akkor, noha azt tudtam, hogy ha az élet 2010-ben klafa lesz, akkor Ausztriában és Németországban még százszor klafább.

Vissza a jövőbe. Milyen lesz az élet 2010-ben? Ma ez a kérdés a fölnőttek világában semmiféle űrhajót meg mágnesvasutat nem érint, de még egy pici robotolimpiát se. Hanem hogy visszajön az Orbán. És akkor hurrá, illetve jujuj. Hát, ez önmagában is elég tragikus, mert Orbán Viktor még a hívei szerint sincs olyan cool, mint egy űrhajó, vagy akár egy nyúlfarknyi mágnesvasút. Eszembe se jutott kisgyerekként, hogy erről fog szólni 2010, és azt hiszem, a mai gyerekeket sem izgatja.

Tehát hogy 2010-ben milyen lesz az élet, azt Orbán Viktor visszatérése határozza meg. Nézzünk tehát a kristálygömbbe, vegyük be a narancs bélyeget, és hallucináljuk ki.

Kilencedike után tizedike jött, és tizenegyedike. Aztán harmincegyedike lett, és hipp-hopp megszűnt a kormánykoalíció.

Mi folyik itt? Összeesküvés-elmélet van bőven, és nem is indokolatlanul. Hiszen 2004-ben hasonló dráma játszódott le egy SZDSZ-es miniszter felmentése ürügyén. És mire emlékszünk Csillag Istvánból? Hogy autópályákkal foglalkozott, és hogy a miniszterelnök-váltás után nyomtalanul eltűnt. Mégsem volt ő olyan fontos. Nem ő volt fontos.

De megáll ez a jelenet összeeskü nélkül is. Az MSZP természetesen jól beszart a népszavazástól, még jobban, mint a köztisztasági csomagtól. Mindkettő azt vetíti előre, hogy az útiköltség-elszámolással folytatott baszakodásnak egyszer vége lesz. Nehéz a boldogságtól búcsút venni.

Na de mégis mit vártak? Három ciklust zsinórban? Mire fel?

Szóval MSZP beszarva, és kezd zsezsegni a szemétdomb, hogy a Feri ezt aztán jól megcsinálta, és mi lesz velünk, ojvé. A gyengébb elméjű és idegzetű képviselők - mindkét oldalon - hárommillió Fidesz-szavazóval álmodnak, elfeledkezve arról, hogy senki nem vesz komolyan egy olyan közvélemény-kutatást, ahol az egyik válaszért áramütés jár, a másikért meg egy tábla csoki, azonnal.

Gyurcsány tehetséges taktikus, úgyhogy menten visszanyúlt a klasszik, biblikus eszközhöz, a bűnbakhoz. Sikerrel. A szerepet Horváth Ágnes kapta, noha nem érdemelte meg egyáltalán. Mert igaz ugyan, hogy Horváth népszerűtlen, és mostanában épp őt szerette mengelicázni meg kurvaanyázni a primkó aljanép, akiknek muszáj valakire sugárban hányni, de amúgy meg pont azon dolgozott, amit a két párt össze bírt tákolni egészségügyi reform címén. Nem rajta múlt.

No és ha a népszerűtlenség ok a lemondásra, akkor, ugye, volna lemondanivalója másnak is.

A népszerűtlenség mellesleg nem ok a lemondásra. Nem bizony. Ciklus közepén nekem ne legyen egy kormány népszerű, hanem tegye a dolgát. Azokat a bizonyos elkerülhetetlen és népszerűtlen intézkedéseket.

Csakhogy itt már olyanok nemigen lesznek. Szerencse, hogy a konvergenciaprogram mederben tartja a pánikbeteg szocialistákat. Mert ha nem tartaná, osztogatáshoz kisebbségből is találnának partnert. Találós kérdés: ki nem szavazta meg Medgyessy osztogatását? És ki igen? Na ugye. Egy bolond négyszázat csinál.

De jelentős reform, belenyúlás, átalakítás most már nyista. Az ugyanis olyan jószág, ami nem holnap fordul termőre. Viszont ezeknek még ma kéne.

Ám az Őszödi Beszédből megtudta az a pár százalék, aki végighallgatta, hogy igenis szükség volna reformokra. Valakinek meg kell csinálni, de legalább beszélnie róla. Itt a piaci rés, amit a válóperig merészkedő SZDSZ megpróbálhat betölteni. Ebből összejöhet egy sovány öt százalék, ha az MSZP a reformok híveit magára hagyja. És valószínű, hogy ezt fogja tenni, akár Kiss Péterrel vagy más effélével, akár Gyurcsánnyal, aki egyszer már nagyon ügyesen visszahozta a szarból a kormányzást.

Nem lesz egyszerű menet ez az SZDSZ-nek. De mégis távlatosabb, mint feloldódni a totyorgásban, és 2010-ben együtt szavalni a szocikkal: megint nem csináltunk négy évig semmit. Nekik innentől nem is dolguk.
Lásd még:
Reform és bukás
A ló elszáll

Ez a topik az itt nyüzsgő tőzsdecápák, -pontyok és -teknősök eszmecseréjének helye. Tippek, jóslatok, eeekkora shortot fogtam!, satöbbi.

Mint ismeretes, Gyurcsány Ferenc azt találta ki, hogy részvényhez juttatja a magyar lakosságot, mire az gyorsan bepolgárosodik, felismeri a piacgazdaság és a tőkepiac alapszabályait és esetleg rejtelmeit, aztán majd örül. Amennyire látszik, lesz szíves az osztaléknak örülni, és nem spekulálni, mert az olyan izé dolog.

Ez egy szép, tiszteletreméltóan naiv terv. Különösen úgy, hogy már lezajlott a kárpótlásijegy-betakarítás, a cseszlovák kuponos privatizáció, és semmi nem utal arra, hogy ettől indulna be a széles körű polgárosodás. Ettől egy szűk körű polgárosodás indult be, mert a kistulajdonosokat kirázták a gatyájukból a nagyok, majd a jegyet beváltották aranyáron, gyárra.

Részvényeket ma is vehet a magyar, ha erre támad kedve. Manapság diszkontáron. Már ha van neki megtakarítása, és be akarja fektetni azt, mégpedig magyar részvényekbe. De - a nyelvi korláton kívül - semmi sem akadályozza meg, ha már idáig eljut, hogy ázsiai, amerikai, európai papírokba tegye inkább a pénzét. Hacsak nem a hazafias játékszenvedély, a Nemzeti Kaszinó szelleme.

Ennek ellenére a polgárosodás csak nem akar beindulni; benzinár-emelések idején szinte sose hallatszik a MOL-részvénytulajdonosok örömujjongása. Aligha segítene ezen az MVM vagy a Szerencsejáték Rt. bevezetése és szétosztása.

A technikai elemzés stimmel, ám szükségszerűen jelenidejű. Ma és holnap még az a kérdés, lesz-e SZDSZ, vagy kiírják a szappanoperából, mint Buzimisit a Barátok köztből. De a pártpaletta nem az ország; az országban nem pártok élnek, hanem emberek. Akiknek egy részét liberálisként lehet leírni, és akiket e minőségükben az SZDSZ próbált eddig képviselni.

Na de kik azok a liberálisok, eleve. Nincs sokkal jobb állapotban ez a fogalom se, mint a "konzervatív" vagy a "jobboldali". Olyannyira, hogy a neokonzervatív pejorativitása egyenértékű a neoliberálissal. A neo-akármi a szívtelen, racionalista elhajló, pénz- és haszonközpontú mentalitás bélyege; az irányzat ellen magas hőfokon nyálasított, a csúnya-rideg számítást elutasító zsoltárokkal divat küzdeni. A neoliberális azonban nem azonos az úgynevezett "libsivel", akit egészen másért utálunk.

 A "libsi" kifejezés utal a liberalizmus másik közkeletű jellegzetességére, miszerint zsidók találták fel, zsidók terjesztik, zsidók képviselik és zsidók profitálnak belőle. Zsidónak tekintendő továbbá minden nemzsidó, amennyiben liberalizmus jeleit mutatja, ilyet ugyanis fehér/szittya/igaz ember csak akkor tesz, ha zsidóbérencként zsidóvá aljasult. Megy ez.

Alkotmányos népítélet, ilyet szól. A nemzetközi sajtó hüledezve végzi dolgát, és fordít: constitutional mob law.

A mob law, az egy rosszul csengő kifejezés, tetszik tudni. Ugyanis a mob, az baromállat csürhét jelent. Van rá szép görög szó is: ochlokrácia. Mindkettő azt jelenti Róma óta, hogy a legitim hatalmat a könnyen mozgatható és hülyíthető tömegek megfélemlítik. Jó vége soha nincs.

Tervezzünk buszt, magyarok! Népszavazzuk meg a motort, meg a csapágyakat, aztán népszavazzuk meg a kipufogót és a fékrendszert is. A nép szava Isten szava, Isten meg csak ért a motorokhoz. Végül népszavazzuk meg, hogy legyen ingyen. Világszabadalom lesz. Csodájára fognak járni. Egyben megnézik a pußtát, röhögni a magyaron.

Szuperforró téma lett a szolidaritás. Állítólag nyerésben is van, meg abból lesz a jövő nagyobb kenyere. Tekintsük meg ezért közelebbről, mi is volna ez.

Odáig rendben, hogy az embernek megesik a szíve a nála szerencsétlenebbeken; a hóvirágos nénitől akkor is vesz hóvirágot, ha nincsen nőnap, a szegény gyerekeknek pedig cipősdobozt csomagol karácsonyra, és istentagadóként is mély tisztelettel viseltetik a Baptista Egyház iránt, amiért ezt lehetővé teszi.

Ez a szolidaritás önkéntes. Éppen ettől lesz erkölcsi súlya. Mindenki maga dönthet, amikor megesni készül a szíve: feljebb húzza a cipzárt, és továbbsiet, vagy hagyja esni.

Amit mostanában ünnepelni szokás, és amivel népszavazást lehet nyerni, az egy másféle szolidaritás. Az arról szól, hogy rákényszerítjük a dolgozó, adózó két-hárommilliót arra, hogy ne csak 95 százalékban fizessen a többiek ügyes-bajos dolgaiért, hanem száz százalékban, az utolsó fillérig.

Tézis: az ilyen szolidaritás demotivál.

Lustít és kerülőútra csalogat.