Ügyes döntés volt a Crysis című játék alkotóitól, hogy a halomra mészárlandó ellenséget a Koreai Népi Felszabadító Hadsereg katonái játsszák, mivel az észak-koreaiakat gyakorlatilag a világon mindenki rühelli, ők maguk pedig szinte egyáltalán nem vásárolnak számítógépes játékokat. Mégis, akármilyen undorítóak, úgy tűnik, el kell viselnünk a társaságukat még egy darabig.

A nyugati világ önértékelésének alapja az a gondolat, hogy a demokrácia és a kapitalizmus annyira a lehető legjobb rendszer, hogy ezáltal a dominanciája eleve biztosított, mert a szabadság és a piac mindig kitermel annyi technológiai előnyt, hogy az elmaradott, elbutult diktatúráktól megvédje magát, vagy akár felszabadítsa őket. Ezt az önképet folyamatos kihívások érték kezdettől, köztük a német, majd a szovjet tudomány és haditechnika sikerei, de végül a kihívók alulmaradtak. Az eredményeket pedig rá lehetett fogni az ott élő nemzet képességeire, anélkül, hogy a rendszer potenciálját el kellene ismerni.

A fölénytudatos pöffeszkedést az utóbbi időben egyre jobban zavarta Kína izmosodása, de azon túltettük magunkat. Ingatjuk a fejünket, hogy nahát, minden kézzelfogható terméket ott készítenek, és meglepve kiáltunk fel, ha egy műanyag kisautón azt látjuk véletlenül, hogy Lengyelországban készült. De ez aljamunka, amit a nyomorgó diktatúrában is meg lehet csinálni: processzort gyártani, laptopot összeszerelni, könyvet nyomtatni. Piha. Mi ennél fejlettebbek vagyunk. Meg tudnánk csinálni, de méltóságunkon aluli. Főleg olyan kis pénzért.

Habemus. Bajnai Gordon miniszterelnök. És máris milyen nagy rá a kabát.

Mint száraz kóró, úgy zörög a szószéken. Semmi szenvedély, semmi spiritualitás. Nem így képzeljük a miniszterelnököt. A kormányzó legyen operahős, aki boltozatos mellkasát nekidülleszti az ellenszélnek, és amit mond, az hogyúgyvan.

Olyan nagyon szépeket mond, hogy könnybe lábad az embernek a szeme tölle. A miniszterelnök az első tenor, kiereszti öblös hangját, és áriázik.

Erre most feljön a világot jelentő deszkákra ez a szaki munkásruhában, és megszakítja az adást. A villanyszámláról magyaráz, és kapcsolgatja le a lámpákat. Botrány.

Divatba jön az erős állam, mondta Bajnai még miniszterként néhány hónapja, a válság politikai hatásain elmélkedve. Ehhez képest az ő kormánya nem lesz divatos, mert ő maga sem egy Putyin-, Basescu-, Chavez- vagy Berlusconi-, de legalább Gyurcsány-alkatú népvezér. Kormánya szintén nem erősnek néz ki, hanem szedett-vedett csettegőnek. A Bajnai-kormányba be van építve egy egész árnyékkormány. Gyenge minőségű emberekből.

Mivel évek óta senki nem kérdezte tőlem, hova járok templomba, megmondom kérdés nélkül: ide a szomszédba.

De hát ez nem is templom, csak egy blog, mi? Az igaz, de a templomnak nem is az a lényege, hogy felül hegyes és belül hideg, alul meg ki van rakva a miserend. Hanem hogy oda megy az ember, amikor az istentémáról akar hallani.

Erre a célra nekem a jezsuita blog pont jó templomnak. Számos előnyét tudom felsorolni a hagyományos médiával szemben. Mindenekelőtt a templomban nem lehet kommentelni. Ott nincs olyan, hogy mise közben felteszem a kezem, és odaadják a mikrofont. Nem csoda, elvégre hitük szerint Isten nem bilaterális tárgyalásokon alakította ki álláspontját a követendő útról, hanem megmondta kőtáblán, de csak mert akkor még nem volt titán. Vagy Youtube.

Jelenlegi ismereteink szerint a magyarországi terrorizmus osztályharcos jellegű. A panellakások háborúja a családi házakkal.

A magyar terrorista alsó vagy elszegényedett osztályhoz tartozik, az egész sejtben nincs senki, akinek volna legalább egy garázsa a bombagyártáshoz. Nincs labor, nincsenek gépek. Méghogy palesztinok saját hazájukban! A fejlett palesztinok rakétaépítő és -kutató üzemeket rendeznek be maguknak, és hamarosan műholdról irányítják a cirkálórakétát. A hülyemagyarok egy panelben, a rezsón főzik össze a pukkanó trutyit, a Molotov-koktélt pedig a szobájukban keverik a paplan alatt, hogy meg ne tudja anyu, akivel negyven éve együtt élnek. Célpontjuk rendezett kerttel, esetleg szolid pancsolóval bíró csinos kőházban retteg, törzskönyvezett harcikutya beszerzését fontolgatja, és nagyon aggódik a közállapotokért.

Ott voltam, ahol lennem kellett,
azt tettem, amit tennem kellett.
Kádár János sírfelirata

Bajnai Gordon egészen sikeresen melegíti magának a miniszterelnöki széket; az összeszorított ajkú, elszánt csinálniakarás aurája láthatóvá vált. Terveit a piacok, a hitelezők biztatással fogadták. A keselyűk között néha már látni az éjszakát. A személyes támadásra kiképzett, pszichopata ellenzéki pártsajtó zavartan gágog, egyéb nem jut eszükbe, de érzik ők is, hogy erőtlenül szól a libaügy, nem lesz elég böszmeségnek, végső érvnek.

Az MSZP-n belüli támogatását illető kételyek ellen bevetette az írásbeli felhatalmazást, egyszerűen szavukat veszi a buta kommunista molyfészkeknek, aztán onnantól nyomják a gombot, nem pofáznak, hagyják a szerelő bácsit dolgozni.

Igaz, néhány halmozottan fogyatékos illetékeselvtárs még mindig hősködik, és minden szavukkal szabotálnak. Hihetetlennek tűnik, hogy a nemrég még egységes magyar baloldal elfelejtette volna: a fegyelem és a pártfegyelem alapja a szankció. Büntetés és példamutatás nélkül nem érti meg a hisztis hülyegyerek, hogy nem az ő magánérdekeiről és szereplésvágyáról szól ez a kurva ország. Rajk László vagy Nagy Imre sem fogták fel, hogy a pártérdek és a népérdek előbbrevaló az ő rövidlátó hiúságuknál. A magyar baloldal mégis meg tudta őrizni egységét, a pártütőket kivetette magából, és ment tovább, nagy tempóban, előre, nem felszisszenve minden lépésnél.

Orbán Viktor állítólag nagyon ijesztően tudja azt mondani, hogy „elszámoltatás”. Ezt szocialista politikusoktól tudom; mástól még nemigen hallottam erről a veszélyről. Bizonyára azért, mert ez a veszély kifejezetten őket fenyegeti. Az elszámoltatás zsákmányállata az MSZP-s politikus, esetleg fűszerként egy-egy szabaddemokrata. A dolgozói tömegekre ettől nem jön rá a fosás; a megszorításoktól és a forintárfolyamtól már inkább. Valószínűleg ők az elszámoltatást választanák, ha cserébe elmúlna tőlük a keserű pohár. A trükk az, hogy nem múlik el.