A szocik képesek a vagyonadóból is jövedelemadót csinálni. A Fidesz meg hülye, szokás szerint.

Ld még: A dublőrök éjszakája

Gyászba öltözött a magyar baloldal. Legyünk velük megértőek és kedvesek, nehéz napokat élnek át most. Pécs eleste velőtrázó fájdalom. Mert ha Szili ekkorát bukott Pécsett, akkor ki állhat meg? Hol marad egy talpalatnyi menedék nekik?

Pedig akár örülhetnének is, ha érdekelné őket Magyarország sorsa.

A reményük egyik lába maga Pécs volt, Kis-Moszkva, híresen balos város, ahol szebb időkben nem is volt kérdés, hogy mindent visz az MSZP. Nos, az ilyen vidékeknek a létezése is beteg dolog. Illő és helyénvaló, hogy a fideszes és szoci körzetek felbomoljanak. Nem épeszű dolog ugyanis, hogy valaki csak azért szavazzon ide vagy oda, mert ő pécsi, csepeli vagy debreceni.

Még ha a pártok nagyjából egy helyben maradnának, akkor se lenne sok értelme. De annak végképp nincsen, hogy valaki, pláne egy egész város 1990-től elszántan sodródjon a pártja után. Milyen világnézete van az ilyennek? 90-ben és 94-ben kádárista, 98-ban bokrosista, 2002-ben szociáldemokrata, Gyurcsány feltűnésével modernista-kapitalista? Vagy az élethosszig fideszes: előbb radikális csuhásozó liberális, aztán fiskális konzervatív kapitalista, most meg végül ő a kádárista? Nem, ilyen kanyarokat civileknek nem kell megcsinálniuk. Kihányja a belét, aki megpróbálja. Nem viseli el a terhelést.

Az MSZP álmainak másik lába pedig Szili Katalin volt. Az aranytartalék. A piros adu, a titkos laborban hét lakat alatt őrzött vírusminta, akivel még lehetett volna az MSZP igazi baloldali párt.

Tavaly szeptemberben Liverpool utcáin egy harminchét tonnás mechanikus pók sétált végig. A lépegetőt egy francia művészcsoport, a La Machine készítette és irányította. A pók drámai jeleneteket adott elő tűzijáték és vízijáték mellett, a város apraja és nagyja, és persze turisták tömegei csodálták a szörnyet, szájtátva.

Liverpool ezt az előadást európai kulturális fővárosi minőségében finanszírozta és adott neki teret. 2010-ben ezt a címet Pécs veszi át.

Magyarország válságának szép fényes tükrei az ünnepei, amiket helyesebb szabadnapnak hívni, mert ennél szélesebb közmegegyezés nincs egyikről sem.

A munka ünnepe évtizedek óta folyik össze a majálissal, ami tényleg semmi mást nem jelent, mint hogy most már elég jó idő van a szabadtéri virslievéshez, és ez még akkor is kellemes elfoglaltság, ha a majális mindig a Magyar Szocialista Párt setét árnyékában zajlik. Rátelepedtek az örök tavaszünnepre, ahogy a keresztények a húsvéttal. Pedig a munka valóban ünnepelni való dolog. Az tette emberré az embert.

Kár, hogy az ünnepe arról szól, hogyan lehetne megúszni.

Május elseje hagyományosan szakszervezeti ünnep volna, úgyhogy érdemes megvizsgálni, milyen beteg képződmény ez, mármint a szakszervezet.

Ahol egy forint az üvegbetét, ahol minden rég halogatott épeszűsítést azonnal és mindenkinek kompenzálni kell, ott a terrorizmus ellenszere a holokauszttagadás betiltása.

Ebben értelmet keresni fölösleges és frusztráló. Nem azért öldösik valakik a falusi cigányokat, mert úgy hallották, hogy nem volt holokauszt, és akkor most csinálnak. Nem is azért fogják abbahagyni, mert megszűnik a holokauszttagadás.

Főleg mert nem is szűnik meg. Ott lesz a külföldi szervereken, ahogy a legaljasabb uszítás és a lincselési felhívások, eddig is. Meg a sorok között, ahonnan ma már maga Lendvai Ildikó sem gyomlálhatná ki. Ott lesz továbbá ezer egyéb buta szöveg a szíriuszi magyaroktól a szkíta Jézusig.

Hét évük elszelelt. Ha valaki olyat talál mondani, hogy ez a hét év nem része a rendszerváltásnak, a történelemnek, akkor felháborodnak. Közben a hét év vívmányait saját kezükkel bontják vissza tövig, a száznapos programig. A családi pótlék, a nyugdíj, az összes elképzelhető járadék emelését, az egész passzivitás-fetisiszta rendszert most ők maguk kénytelenek végképp eltörölni.

Illetve dehogy ők maguk! Ehhez már a szerelőt kellett hívni, egész brigádot, mert a szocialisták között egy sem akadt, aki élére mert volna állni a visszavonulásnak. Próbálkozás, az volt, csak folyton felpuhult. Nagy felismerések voltak, hogy ezt meg azt kéne csinálni. Még csak nem is voltak ezek téves elképzelések. Ami most, az utolsó pillanatban elkövetett válságkezelésben megtörténni készül – és még mindig nem lehet tudni, megtörténik-e –, az közhely volt a Gyurcsány-kormány idején. Maga a miniszterelnök – és utódja – mondta el különféle beszédekben, hogy ami van, az fenntarthatatlan. Sőt a jobboldal komolyan vehető – vagyis nem 24 órás pártszolgálatban álló – arcai is megmondták, lényegében ugyanazt. Aztán a Reformszövetség, meg Bokros Lajos, és végül az ima meghallgatásra talált, és megszületett a Bajnai-kormány, jászolba, trágya közé. Hát, így sikerült.