1983-ban, hatévesen léptem át a nyugati határt először, Stuttgart irányában. Ebben akkor nem az volt a stressz, hogy a repülőjegyet elő kell jegyezni, meg összepakolni egy hátizsákot. Eleve kvóta volt az utazásra, mégpedig fejenként és háromévente egy alkalom. A szocialista rendszer úgy ítélte meg, ennyi mocorgás éppen elég egy magyarnak, ennél többször ne akarjon kimászkálni. Emellett és ezen felül meg kellett jelölni a látogatás célját, rokonlátogatás esetén meghívót felmutatni. Az útlevél megvonása viszonylag széles körben alkalmazott retorzió volt, és nem kellett túl pontosan indokolni, szóval kiosztották a tiszteletlen értelmiségieknek és hasonló gyanús alakoknak is.

Ennek volt anyagi és politikai alapja is. Az anyagi az, hogy akkor még létezett olyan, hogy keményvaluta. A dollár, a nyugatnémet márka meg a svéd korona egyáltalán nem volt egy fajcsoportban a szocialista pénzekkel; nem az volt a gond, hogy mennyiért válthatjuk át a forintunkat euróra (ami még egyáltalán nem volt), hanem hogy egyáltalán átváltják-e, illetve mennyit. Nem úgy működött, hogy összespórolunk száz-kétszázezer forintot (mai értéken), és azt elverjük odaát nyaralás címén, hanem megmondta az állam, hogy mittudomén fejenként kétszáz márka, ennyit tudunk adni, oldjátok meg.

Ezért a nyugati utak a párt-, diplomata- és külker-elit kivételével a hazulról elcipelt konzervek, illetve a Kaufhallékban összevásárolt szendvics-alapanyagok szabadtéri elfogyasztásával is jártak, ami bizonyos úttörőtábori aurát is kölcsönzött a kalandnak, és ezzel gyerekfejjel nem is volt semmi baj. Azt a pénzt viszont, ami megmaradt, el kellett költeni valamire, mert visszahozni, felhalmozni, egyáltalán valutát készpénzben birtokolni tilos volt. Természetesen és logikusan mindenki azon igyekezett, hogy utazás előtt feketén váltson márkát pluszban – munkahelyen, haveri körben, vagy a már akkor is közismert pályaudvari araboknál –, majd kisodort cigarettába spulnizva, autórádióba, pótkerék alá, zokniba gyűrve hazacsempéssze, spekulatív céllal, vagy akár hosszútávú befektetésként. A vámok miatt nemcsak pénzt csempészett gyakorlatilag minden turista, de bármi egyebet is a lehetőségeihez mérten: borotvapengét, műszaki cikket, Commodore 64-et.

A csempészet, illetve a vám nélkül mozgatható áruk árnyékállamát, a magán-KGST-t aztán a lengyelek teremtették meg, figyelemreméltó kapitalista és globalista tömegmozgalom keretében. Törölközőt hoztak, eladták, szalámit vettek, eladták Jugóban, onnan hazafelé konyakot árultak nekünk, és látta mindenki, hogy ez jó, mert a lengyeleknél volt olcsó törölköző, az ötéves tervben pedig momentán nem szerepelt, úgyhogy hiánycikk lett, sajnálatosan. Az árnyékkapitalizmus jótékonyan korrigálta a létező szocializmust, Lengyelországban pedig idővel felvetette a kérdést, hogy nem hülyeség-e a szocializmus, ab ovo.

A pártállam nemcsak anyagi okokból korlátozta a külföldre mászkálást, hanem féltékenységből is. Pontosan tudták az elvtársak, hogy ha nagy tömegben csodálkoznának rá a nyugati életszínvonalra, akkor még a legvidámabb barakk lakói is nemkívánatos következtetésekre jutnának, ami a szocializmus sikerességét illeti, nem is beszélve a kapitalizmus rohadásáról, szakadék felé történő egyenletesen gyorsuló mozgásáról, és a kizsákmányolásról, talán még az ország vezetésének ép eszét is megkérdőjeleznék. Neadjisten behordják a szamizdatot. A közhangulatot jól ismerő és felhasználó Hofi Géza 1983-ban ezeket a jelszavakat rutinszerűen figurázta ki, cenzurális jóváhagyással nyilván, de a hivatalos kommunikációval szemben.

Ha már muszáj elbitangolni, akkor a társasutazásokat bátorították inkább az egyéni tévelygés helyett. Ezek társadalmilag nem veszélyes egzotikus tájakat, vagy történelmi városnézést céloztak. A tengerpart vagy a Colosseum nem állítja, hogy Nyugaton jobb az élet, az emberekkel és banánnal tömött hipermarket viszont igen. És ideológiailag képzett idegenvezetők voltak jelen, akik megválaszolhatták a helytelen felvetéseket. Na meg ügynökök, a biztonság kedvéért.

Mindez a ma már alig felidézhető szívás a globalizáció hiányának volt köszönhető. Amikor a határnyitásra emlékezünk, akkor a globalizációt ünnepeljük. A világ átjárhatóságát, Magyarország átjárhatóságát beleértve.

Örülj, hogy lyuk van

A globalizáció hiányának perverziójáról, a kultúrsokkról, a Nyugatról hazahordott kvarcjátékok, söröskupakok elképesztő presztízséről, a Dacia-Videoton-Junoszty világához képest földönkívüli műszaki színvonalról, a sorjátlan műanyagjátékokról még oldalakon át lehetne mesélni. Talán érdemes is volna. Mert húsz évvel a határnyitás után mintha elfelejtette volna Magyarország, milyen volt bezárva lenni. Sőt, a bezártságnak egyre több prófétája és követője mutatkozik, akik a globalizációban, a világméretű szabad mozgásban találják meg a dolgok elrontásának eredőjét.

„Mi a hazánkban akarunk jól élni, a világ meg mehet a picsába”, kábé így foglalható össze a szöveg, jó szöveg ez, romantikus és udvarló, hiszen benne van az állítás, hogy elég jók vagyunk mi magunknak, nem kell a nyugati befolyás, és ha békén hagynának a hülye versenyükkel meg konvergenciájukkal, akkor nem volna semmi bajunk.

Hogy ez mekkora súlyos ostobaság, az már abból kiderül, hogy az a relatív életszínvonal, ami miatt a turisták többsége végül mégis hazajött, és nem az autópályán ugráltak le az Ikarusról – nos, az a jólét sem a magyarságteljesítményünkből eredt. Hanem abból, hogy tagjai voltunk egy jókora közösségnek , a béketábornak, és így például honvédelemre meg olajra egészen baráti összegeket kellett csak költenünk. A tőke, a munkaerő, a kultúra szabad mozgását ma megtagadók tévednek, ha azt hiszik, ettől visszajönne a háromhatvanas kenyér. Az az orosz megszállással van csomagban, külön nem árulják. A kicsi és mégis önellátó ország úgy néz ki, mint Észak-Korea.

Azt meg lehet oldani, hogy mindenki itthon maradjon, és senki ne jöjjön ide, karhatalom és műszaki zár kérdése. De abból nem az következik, hogy itt fogunk élni és jól, hanem hogy szarul, szegényen fogunk élni, becsempészett katalógusok fölött nyálcsorgatva, és ráadásul belezárva ebbe, végleg. Lehet globalizációellenesnek lenni, de aki ezt hirdeti, az tegye hozzá becsületesen, hogy ez egyben fogyasztásellenességet is jelent. Naná, úgy már nem annyira vonzó a hőbörgés, ha az mp3-lejátszót meg a mobilt le kell adni az elején.

Abban is tévednek, hogy azt képzelik, a fent említett kellemetlenségek kiküszöbölhetők. Hogy a globalizációnak van olyan alternatívája, ahol az idegenek nem jönnek ide turistáskodni, nőket felszedni, üzletelni és gyárat privatizálni, mi viszont megtehetjük velük ugyanezt bármikor. Mellesleg ilyen modell létezik, imperializmusnak hívják. Viszont nagyon nem a mi műfajunk, nálunk húszszor erősebb nemzeteknek sem sikerült tartósan. Még a Szovjetuniónak se. Éppen ezt ünnepeljük. Az átigazolást a létező világok legjobbikába.

A sajtos pogi ára
1989 emlékei az Indexen