Arra, hogy Szijjártó Péter hajmeresztő ostobaságokat beszél, nem illendő már rácsodálkozni; aki Szijjártó Péter szövegeit szóvá teszi, az gyurcsányista aknamunkás. Szijjártó Péter a párt lecsúszott slicce, nem illik rá ujjal mutogatni úri társaságban, sőt odanézni se. A pártszóvivőnek ez a munkája, olyan, mint az uránbányászé vagy a szippantósé. Különben is a a kampány, az mindig túloz, ne játsszuk az álnaivat, kérem. A tetteket kell nézni, nem a szöveget. Ezt még ki lehet védeni némi arisztokratikus emelkedettséggel.

Mármost az a kérdés, hogy amikor Szijjártó Péter módosító indítványt öklendez az Országgyűlés elé, akkor az micsoda. Szöveg az is, természetesen, csakhogy nincs az a szöveg, ami a törvénynél közelebb állna a tetthez. Azt a szöveget leírják, elfogadják, és onnantól a dolgoknak úgy kell lenniük, ahogy le van ott írva.

Ebben az esetben az volna leírva Szijjártó Péter javaslatára, hogy a tizenharmadik havi nyugdíjat semmiképpen se maximálják nyolcvanezer forintban, hanem tessék továbbra is kifizetni mindenkinek. Világválságról, IMF-hitelről, sarokszámokról nem tárgyalunk, az minket nem érdekel. Több pénzt az embereknek! Magyarország többet érdemel! Sárgabögre görbebögre!

Ha többségük lenne, akkor ezt szavaznák meg. De minek ehhez kormányváltás? Ez az eggyel ezelőtti komcsi megoldás.

A múlt elkezdődött

Irtó szar lehet ilyenkor fideszesnek lenni. Felkészülni a röhejre, a leereszkedő kioktatásra. Hogy a ti félhülye szóvivőtöknek van arca úgy tenni, mintha nem tudná, mintha nem lenne tudható, hogy a pénz konkrétan elfogyott. Nem az van, hogy a gonosz kormány nem akar többet adni, hanem ha akarna se tudna. Állambácsi kifordította a zsebét, megmutatta: nincs pénz, egyáltalán nincs. A dugiszámlán se. Letolta a gatyáját ország-világ előtt, kirakta maga elé a műanyagpoharat: adakozzanak, jó emberek.

Akarna adni, egyébként. A tizenharmadik havi nyugdíjat éppenhogy a szocialistáknak köszönhetjük. Szeretnek ők helikopterről pénzt szórni. Ez a szenvedélyük. Ha nem szórnak, ha a karnevál elmarad, annak az az oka, hogy nincs pénz. Az Úr adta, az Úr elvette.

Íme, az elkúrás működés közben. Hejehuja, dínomdánom, ejráérünkarramég. Amíg van idő, hogy finoman módosítsunk a röppályánkon, addig nem tesszük. Amikor elérjük a falat, akkor viszont olyan hirtelen koppanunk, hogy nincs már idő hosszú távra tervezni. Olyankor eret vágunk.

Ebben a helyzetben ellenzéknek lenni nem túl bonyolult feladat. Ki volt kormányon a válság előtt? Ki az oka annak, hogy a becsapódás egy kivérzett, hitelfüggő, alanyijog-fetisiszta nemzetet talált meg? Ki vezette a falnak az országot? Ennyi. Ennyivel agyon lehetett verni az amerikai republikánus pártot.

Ilyen lejtős pályán csak kivételes idióták képesek olyat alakítani, hogy mégis, a legfőbb felelősnél is alkalmatlanabbnak tűnjön az ő pártjuk. A szó már ide nem elég, tettek kellenek. Törvényjavaslat. Indítvány. Meg kell mutatni, hogy mi mégis, minden körülmények között súlyosabb elmebetegek tudnánk lenni. Megmutatni, mit csinálnánk, ha csinálhatnánk végre. Hogy mit tennénk azért, hogy ez a nemzet maradjon kivérzett, hitelfüggő és alanyijog-fetisiszta. Hogy mire kellene nekünk előrehozott választás, forradalom, húsz év. Arra, hogy végre mi kúrhassuk el.