Kommentelők figyelmébe: Új rend
A sportrajongók érzékenységét tiszteletben tartva szólok előre, olimpiáról, annak „sporteseményeiről” itt nem lesz szó. De nem ám. Minden tisztelet és figyelem megilleti az emberiség nagy teljesítményeit avagy vívmányait, de az fix, hogy lengetni egy láncos vasgolyót, és utána ügyesen csurrantani a kölcsönhúgyból, az nem tartozik ide. Az űrhajós meg a légimentő, az igen. Mit kezdjünk egy emberrel, aki nagyon messzire eldob egy botot? Athénban ennek még volt értelme, mert a hegyes bot rendszeresítve volt a hadseregben, nemzetstratégiai érdek volt, hogy az ifjak ezt a magatartást utánozni akarják. Ma akárhova dobja azt a botot a versenyző, én biztosan magasabbról szarom le. Citius, altius, fortius.
Szerencsére olyan olimpiánk van, aminek a belterjes fantasy-hírei mellett mégis van kapcsolata a valósággal, és az abban a kérdésben jelenik meg, hogy mit kezdjünk Kínával. Ez már érdekes, ugye, annak is, akit a kalapácsvetés – teljes joggal – hidegen hagy.
Alapítvány és Birodalom
Van nekünk itt Nyugaton – mert ha Ázsát fitymáljuk, akkor még mi magyarok is oda számítjuk magunkat, egyébként köcsög Európa – az a hüledező-jézusmáriázó alapállásunk, hogy nahát, micsoda egy emberjogi szörnyeteg például Kína, vagy Oroszország. Ott az embereket elnyomják gonosz és kegyetlen vezetőik, ezért nem lehetnek szabadok. Közben épphogy jóval szabadabbak, mint akár húsz éve voltak; vagy voltunk mi, és ez velük a másik bajunk, európai polgároknak: hogy vállalkoznak, üzletelnek, gyártanak és összeszerelnek, valamint zabálnak és autóznak – egyre inkább helyettünk.
Éppen a diktatúra a garancia rá, hogy ezek a népek még egy ideig elszenvedik a kövér állam (és korrupciója) okozta hátrányokat. Ez a mi versenyelőnyünk – ha még mindig a Nyugathoz számoljuk magunkat, atlantilag.
Ha igen – és hova máshova? Kínához? –, akkor még azt is észben kell tartanunk, hogy emberjogi arcoskodás dolgában a szabad világ vezető ereje, az Egyesült Államok sem épp szeplőtelen. Titkosszolgálatok és túlkapások mindig voltak, de Guantanamo, Falludzsa és Abu Graib nem volt mindig. Nemcsak a diktatúrák lehetnek imperialisták. Innen már nem olyan magától értetődő Kínát felelősségre vonni, amiért államérdekből bebörtönözget meg vallomásokat csikargat. Algebrázni, méricskélni, azt lehet. Globális hatalmakat például egymással.
Hiszen pont ezért kepeszt Kína ennyire. Mert most majd odafigyel rá a világ, és megmutathatja, mekkora egy nagyhatalom, sőt kultúrnemzet, szóval micsoda civilizációs sikertörténet is ő. Ennek érdekében tízezreket telepítget ide-oda, nyilván a kurvaellátásról is van kormányrendelet, és légvédelmi ágyúk ezrei lövik az eget, hogy legyen/ne legyen eső. És akkor a kínai szerveskémia nagy lehetőségeiről nem is szóltunk, pedig ott lesz a sporthírek sorai között. Megcsinálják, de ahogy csinálják, az talán mégsem lesz elég ahhoz, hogy a világ egyszerre kínai akarjon lenni. Mert esetleg a ki- vagy betelepítettek között találná magát; vagy akinek szerencséje van, verheti a tamtamot ezredmagával a megnyitón.
Atlantisz félrenéz
A nemzetek vetélkedésénél alig van izgalmasabb jelenség. Érdekes korban élhetünk, ahogy az ősi kínai átok mondja. De az a giccses, gejl, szappanoperás sportinternacionalizmus, a felhajtás, ami az olimpiák körül habzik, csak arra jó, hogy a híradóban - akár a közszolgálatiban is - lenyomja azt a hírecskét, hogy Oroszország csinos kis Blitzkrieget indított a kertek alatt, saját hónaljában, amíg mindenki a kínai tömegjeleneteken ámult. Ügyes, én is így csinálnám. A történelemkönyvekben aztán majd fordul a sorrend.
Addig is szégyellősen félrenézünk, itt Atlantiszon. Egy kis nép úgy gondolta, ő hozzánk akar tartozni, az volt az álma, hogy egyszer európai nemzet lesz, legalább annyira, mint a magyarok vagy a románok. És megtett ezért mindent, amit bírt. Többek között hű és jó szövetségese lett az Egyesült Államoknak. Grúzia elindult az emberarcú kaukázusiság útján, egy nem vénnek való vidéken, ahol öltönyös fáraók uralkodtak. És nem várta, nem védte meg senki.
Nem háború ez, ahogy nem volt háború 56 sem, se a prágai tavasz. Csak egy forradalom leverése. Egy civilizációs átigazolási kísérlet bukása. Nincs itt semmi látnivaló. Orosz, közelkülföldi belügy. Úgysem tudunk micsinálni. Bámuljuk inkább, hogyan illegeti magát Kína, és miért is nem szeretnénk kínaiak lenni. Közben a hátsó udvarban a grúzok felfedezik, miért volt reménytelen Európába beleszeretni. Mert nem tud viszontszeretni, azért. És egész nap csak a tévét nézi.
Utolsó kommentek