A nemzeti rockot nem muszáj szeretni, ahogy egyébként semmi más zenét, de hát az is csak egy keret, mint a klezmer vagy a britpop. Azon belül lehet szart csinálni és jót is. A Kárpátiának nem egy dala fülbemászó, kellemes sláger, ami kellő mennyiségű sörrel vidám közös éneklésre késztet.

Most jelent meg az Ismerős Arcok új albuma, arról linkelek. Zenekritikára nem vállalkozom, arra ott vannak a szakemberek. Mellesleg szerintem szar, de ez magánvélemény. Állítólag rá kell hangolódni, kvázi komolyzene ez, de attól még nem kéne rémunalmasnak lennie. Hangoljon rá a művész, az a dolga. Beethovennek és Till Lindemannak sikerül. Például íme a Kormorán dala Orbán Viktorról: egy greatest hit a kortárs polrockban. De a szövegek izgalmasak akkor is, ha a zene béna.

Érdemes beleolvasgatni; kedvencem az a sor, miszerint „A nagymamát lovakkal tapossák”, mármint konkrétan 2006. október 23-án. Az általános feeling az, hogy a lantost üldözi az ellenség, mégpedig azért, mert ő magyar. A kép ott van már a Himnuszban is: szerte nézett, s nem lelé honját a hazában. Sőt a Himnusz eredeti címe – A magyar nép zivataros századaiból – tökéletesen fedi a nemzeti rock életérzését. Ezek a jóemberek egy vesztes, ám hősies háborúban érzik magukat. Kard nyúl barlangjában. Az most mindegy, hogy igazuk van-e, vagy csak bebeszélik maguknak: ők így vigadnak, sírva.

Há' most azér' mer magyar vagyok?

Itt él velünk egy népcsoport a maga hiedelmeivel, népszokásaival, virtusával és pszichózisaival. A cigánysághoz hasonló megvetettségben, elszigeteltségben. Hozzájuk hasonlóan furcsa, olykor nevetséges vagy barbár magatartásmintákkal, szertartásokkal. Kisebbség, amelynek megvannak a maga nyelvemlékei, népies műdalai, Gáspár Győzői. Egy részük felvette a kereszténységet, mások hiányos mondákból és gömbfából ácsolnak saját, ősmagyar vallást. Turult és Boldogasszonyt, faragott képet csinálnak maguknak, és szakrális körtáncot járnak körülötte.

Nem, ők nem a magyarok, ha nem hisszük el Csurkának, hogy 2,2 százalék magyar lakik ebben az országban. A mindent magyarságából levezető, üldözéstudatos csoport, akik az Ismerős Arcok spleenjére bólogatnak Zlaty Bazantjuk felett, létszámában messze elmarad a cigányságtól. Még nevük sincs: nem nácik és nem fasiszták, még a szélsőjobb se fedi le őket. Szittyák? Hunok? Nemzeti radikálisok? Ők se tudják.

Üldözött kisebbségnek lenni nem feltétlen rossz buli, főleg ha annyira azért nem üldöznek. Há’ most azér mer magyar vagyok? Ja, azért rúgnak ki, azért nem kapsz munkát, azért nem vesznek fel egyetemre. Nem rajtad múlott, tesó. Nem te voltál tehetségtelen, se lusta. Meg van magyarázva. Ezek az olyanok kibasztak veled, mert magyar vagy. A médiájukon keresztül.

És nem elég, hogy kisebbség. Megverte őket az Isten egy plusz kereszttel: azt hiszik, hogy ők a többség. Erre aztán minden teszt rendre rácáfol; az utca és az urna egyaránt. Nem csoda, hogy frusztráltak szegények. Nyomorúságos sors a többségtudatos törpe kisebbségé.

Hogy dübörgünk!

Akárkik is ők, nem homogén, kollektíven bűnös csoport. Az tény, hogy mindennapos köztük az antiszemitizmus, a kollektív bűnösség eszméje. Eszméik, a dalszövegekből és külsőségeikből kiolvasható megoldásaik többsége kívül esik ráción és realitáson. Egyébként pedig aranyos kis gyerekeket nevelnek – akiknek olykor furcsa neveket adnak –, és öt perc alatt félreteszik előítéleteiket, ha szóba elegyednek egy szimpatikus zsidóval, libsivel, cigánnyal. Emberek ezek, és bár néha az emberség elé helyezik a magyarságot, mi tudjuk a helyes sorrendet.

Ám ha megoldásaik egyszerűek és rosszak is, a gyökerük gyakran olyan probléma, ami amúgy szőnyeg alatt fortyog. Nem tetszik a cigánybűnözés tematizálása? Nekem se. Van másik cigányságelmélet, ami akár hosszú távon megoldást ígér? Nincsen. Trianont vissza? Hülyeség. Tudunk valamit tenni Malina Hedvigért? Nem is akarunk.

Létrejött egy szubkultúra a szemünk láttára. Szittya az, aki szittyának vallja magát. Furcsa, sokszor idegennek tűnő népség. Virtuális kisebbség. De az árpádsávosra is vonatkozik: minden ember színesbőrű, különben nem látszana. Hát van, amelyik csíkos. Elszigetelésük, megbélyegzésük épp olyan kontraproduktív, mint amikor a cigányokkal tesszük – teszik – ugyanezt. Ha másért nem, azért, mert így csak egymás közt csereberélik a butaságaikat. Ha nem áll szóba velük senki más, még a végén elhiszik, hogy ők a többség, és mindenki más ellenség.  Közös feladatunk bátorítani beilleszkedésüket, kezükre ütni, ha nyilvánosan a fütyijükkel játszanak, és megsimogatni kopasz agyukat, ha látjuk, hogy igyekeznek.

A szittyák integrációja nemzetstratégiai kérdés.