Akinek fiúgyermeke van, és nem eleve transzvesztitának neveli, az előbb-utóbb kénytelen olyan intézményeket keresni, ahol nehéz vasak láthatók. A kisfiúkat ugyanis az autók, a vonatok és a tankok érdeklik, és bár szívesen megnézik őket számítógépen, videjón, ők még igénylik a fizikai kontaktust is. Tehát nézzük, mihez kezdhetünk. Panaszra van ok bőven, de vannak jó példák, szóval a fejlődés nem lehetetlen.
A Hadtörténeti Múzeum magától értetődő célpont, elvégre ha a gyerek vadgesztenyéből is tankot épít, akkor bizonyára tetszeni fog neki… az a sok vitrin. Tank például soha nem is volt ott, ami elég perverz dolog egy hadtörténeti múzeumtól, mivelhogy a tank majdnem száz éve olyan szimbóluma a hadviselésnek, mint a kard. De ami van, az is üveg mögött, tulajdonképpen kirakatokban. Egy kupac ötvenhatos relikvia, a pisztolyok és puskák között halál érdektelen érdemrendek meg kapcák. És jó sok kard meg csákó és lovagcuccok. Köztük egy komplett páncélzat. Annál az ember felemeli a gyereket, hogy tessék, fogjad meg, hát ilyen szarokban kellett háborúzni, amikor még puska sem volt. Gyerek csillogó szemmel érdeklődik, kicsi kezét nyújtja a múltnak, szeretné megsimogatni. Ekkor megszólal a riasztó.
Miafaszbazmeg, illetve a fene egye meg, jaj, csúnyán beszéltem a gyerek előtt, de hát az a kurva múzeum a hibás.
Minden helyiségben, a folyosókat is beleértve, teremőrök ücsörögnek, feladatuk, hogy rosszallóan nézzenek a riasztó felé, meg úgy általában mindenkire. Enélkül is felfogtam: a páncélt, ami jó esetben a kétkezes pallosnak is ellenáll, óvni kell a kisgyerekektől. Még a végén összefogdossa.
Be van ám riasztózva a német Kübelwagen is, a kevés látványosabb darab egyike. A pisztolygolyót még csak-csak felfogja, de egy hároméves széttépné, ha nem figyelne a teremőr néni. Az még azt is elmondja, hogy ez „nem játszótér”, és nyilván büszke, hogy ilyen komoly helyen dolgozik, ahol egyébként gyerek ritkán fordul elő. Valószínűleg még nem hallott arról, hogy egy jó múzeum, ami nem akadémikusoknak van fenntartva, az igenis játszótér. Sőt vidámpark.
Ilyen például a Vasúttörténeti Park. Vannak ott is őrzött, sérülékeny dolgok, mint a terepasztalok, de a lényege mégis az, hogy ki van rakva vagy száz mozdony és hóeke meg aláverőgép a sínekre, rendesen feltáblázva, és aki akar, az belemászik. Felügyelet nélkül, saját szakállára. Tekergetheti a 424-es tekerentyűit, nyitogathatja a kazánajtót, sőt megpihenhet Kádár János különvonatában. Horror, mi? Pedig ez csak a kezdet. Akár még vonatozhat is, mert van kerti vasút, icipici mozdonykával, alagúttal. Ennél jobb nem is történhet egy vasútbarát kisfiúval. Illetve négyszáz forintért aligha.
Legfeljebb az, ha igazi mozdonyt vezethet… mármint a papája, de dudálni a gyereknek is lehet. És ez nem valami extremitás, ehhez csak annyi kell, hogy beröffentsenek egy kis dízelt, adjanak hozzá egy nyugdíjas mozdonyvezetőt, és gurulgassanak vele pár száz métert, alkalmanként egy ezresért. A szimulátor még ennél is olcsóbb. Ezek nem pótolhatatlan darabok, ezért sem kell páncélüveg mögött őrizni őket. De a gyerek azt még nem tudja akceptálni, hogy ott a szekrényben valami rozsdás bicska ezer éves. Többre értékelné a tucatáru géppuskát, ha csattogtathatná és forgathatná.
Hadtörténeti: szar, Vasúttörténeti: királyság; egyelőre ennyit üzenek a magyar édesapáknak. Vannak egyébként még jó helyek, a Közlekedési Múzeum viszonylag gyerekbarát, az eldugott szentendrei Városi Közlekedési Múzeumban is fel lehet menni a régi villamosokra és buszokra, továbbá a BKV nosztalgiajáratai is gyakorlati élményt nyújtanak. És ott a Gyermekvasút, amit nyugodtan nevezhetünk Úttörővasútnak, illene bevallani, hogy azt a büdöskomcsik csinálták szovjet mintára. A harmadik köztársaság csak annyit tett hozzá, hogy azt véletlenül nem kúrta szét, mint Csillebércet. De csak mert kisvasúti mozdonyt nehéz pénzzé tenni.
Terror házába nyilván a mégoly férfias kisgyerekeket sem visszük, az újabb fejlemények közül a Csodák Palotája lehet még érdekes, de az más műfaj. Itt a mágnesmiskákról van szó, a nagyvasra éhes gyerekekről. Feltűnő, hogy mennyivel sikeresebben nyeri el a szimpátiájukat a közlekedés, mint a honvédelem ügye. Pedig ha választhatna egy csuklós busz és egy tank között, nyilván az utóbbit kérné. Járni jár, csak nem jut.
Majd lesz elég vasatok
A honvédség egyetlen értékelhető vállalkozása a stratégiai PR-ban a repülőnap. Azzal csak az a gond, hogy a kecskemétieknek van közel, nem nekem. Ugyanez a helyzet a hadtörténetinél ezerszer faszább Pintér-gyűjteménnyel. Pintér József sokkal jobban tudja, mi kell a népnek, mint a HM kultúrtábornokai. Ott van kicsapva a legelőre több száz harcjármű, lehet közöttük bóklászni, rájuk mászni, vagy megilletődötten csodálni hatalmasságukat. És ha egy megbokrosodott, hisztis gyerek teljes erőből belerúg a T-34-esbe, azt meg leszarják. Van belőle nyolc, és kilós áron kapható, úgyhogy ha netalán szétharapdálják a kisbabák, akkor sincs gáz. De hát az meg Kecelen van, a pußtán, az sem egy spontán kiruccanás.
Mentségére szól a Hadtörténetinek, hogy hülye helyen van, a Várba nem egyszerű felcipelni egy tankot, sem pedig helyet találni neki, és oda beemelni. Viszont nem kell feltétlen a Várban tartani a múzeumot.
A kommunisták amúgy, akik az Úttörővasutat csinálták, ehhez is jobban értettek. A múzeum ugyanott volt, viszont szerveztek mellé olyan eseményt, amit nem hagyhatott ki egyetlen fiús apuka sem. Ez volt a díszszemle. Aki akarta, ott megnézhette menetben a harckocsikat, a tüzérséget, a rakétásokat, sőt áthúztak a légierő gépei is. A díszszemlének egyébként nemcsak a gyerekekre van hatása, de rájuk mindenképp. A nemzet cselekvőképességét leginkább a fegyveres erők fejezik ki, így azoknak szükségük van a megnyilvánulás lehetőségére. És ez nem az én egyéni szocproblémám, ha még nem derült volna ki.
A Vasúttörténeti Parkban megforduló ezer gyerekből tízet komolyabban érdekelni kezd a vasút, modellezésbe fog vagy trainspottingba, utánaolvas, előfizet. Ha megmarad a vonzalom, gyermekvasutas lesz, és ott még jobban belehabarodik. Aztán esetleg mozdonyvezetőnek vagy vasútmérnöknek tanul. Nem az összes vasutas lesz ilyen gyerekből, csak a legjobbak. Biztos nagy szarban van a MÁV, de húsz év múlva is lesznek totálisan elhivatott, fanatikus emberek, akik valahogy elműködtetik a vasutat, és nem bánják a kevesebb fizetést meg a kényelmetlen munkarendet. Megcsapta őket a mozdony füstje, kész, megtértek, ők már így maradnak. Nélkülük nincs vasút.
Ilyen emberekre szüksége volna a másik nagyvasas iparágnak, a honvédségnek is. Vagyis szüksége volna most, as we speak, olyan gyerekekre, akiket megcsapott a tankszag. Ez sokkal előbb fejlődik ki, mint a hazaszeretet vagy a Hende Csaba iránt érzett áhítat. Csakhogy azok a gyerekek, akikről száz év múlva páncélosezredet neveznének el, egyszerűen nem jutnak tankhoz. Mert nincs egy rendes múzeum, és mert nincs díszszemle.
Ha már úgyis Keletnek fordulunk, nem csak a gátlástalanságot és a cinizmust illene eltanulni. Oroszország, Kína és a Koreai Köztársaság nemcsak a bloggereit és az oligarcháit regulázza, hanem kivágja a díszlépést is. Legyen már valami jó ebben a rosszban. Akkor fogok végleg csalódni ebben a kormányban, ha négy év múlva se mehetek a kisfiammal tankot nézni. Mert akkor nem nyertünk semmit az egészen.
Az utolsó 100 komment: