Éppen három éve indult ez a blog, eddig körülbelül kétszázötvenezer komment született, ezek kábé kétharmada az előzetes moderálás bevezetése (2008 augusztus), avagy a rendkívüli állapot előtt. Máshol ennél sokkal több közvélemény gyűlt össze, ez a negyedmillió szócikkes korpusz csak annyiban különleges, hogy a befogadásuk nemcsak many-to-many modellben működik, hanem webhármas architektúrában, aminek szakértői-tanácsadói-bullshitiparosi megnevezése: many-to-one. Szóval a tömegben van valaki, aki hivatalból végigolvassa az egészet. Ez a dolga. Ezért írják ezeknek a szövegeknek a többségét, hogy a szerző vegye figyelembe a lakossági véleményt, és adott esetben nagyon szégyellje magát, sőt revideálja a nézeteit, mivel Shadow85 csattanós cáfolatát adta az egész téveszmerendszerének, amikor beírta kommentbe: zsidó.
Ebből eredően nyugodtan nevezhetem magamat továbbra is butaságkutatónak, ugyanis a tömegek szövege főleg fárasztó, rosszul megfogalmazott banalitásokból áll, továbbá előregyártott patronok ellövöldözéséből, ami pont olyan burleszk, mint az otthonról elcsípett foszlányokkal politizáló kisiskolások. A kivételek jelentőségét jelzi, hogy az ő kedvükért még mindig hozzá lehet szólni.
Viszont ezekből szépen leszűrhető, hol tart a közbeszéd. Ez a közvélemény-kutatásnak egy kifejtős módszere.
A közbeszéd holtartásáról siránkozni csúszós lejtő. Egyrészt nehezen vállalható alakok ümmögnek erről évtizedek, sőt évezredek óta; bezzeg a mi időnkben, sic transit, satöbbi. Másrészt meg ennek az állapotnak – beleértve az internetes diskurzuson kívül a print sajtót, tévét, rádiót, sőt parlamentet és filmművészetet – az oka egyszerűen a magyarokra zuhant szabadság, azzal pedig nem érdemes vitatkozni. Ez sajnos látlelet. Bárki elmondhatja a magáét, és amit a magyarok elmondanak, vagy amit szeretnek hallgatni, abból összesen ez jön ki. A bruttó nemzeti vélemény.
Két témát utálok és igyekszem kerülni módszeresen: az egyik a többi újságíró, a másik meg én magam. A sajtón belüli vitákból ritkán sül ki bármi érdekes; érdeklődést keltenek ugyan, de a közönség a vérszagra gyűlik, nem arra, hogy most aztán kiderül valami fontos. Emiatt az első szettben üres személyeskedésbe fullad az egész. A celebhírekkel szemben pedig régi averzióim vannak, sohase értettem, miért akarná valaki közzétenni, mit vacsorázott vagy mekkorát szart aznap. Mármint azt értem, hogy családban, baráti körben ezt megbeszéli, de világgá kürtölni, ahhoz kell némi sztártudat. Ami viszont nem egészséges. Azok az emberek a Facebookon… nem a barátaid.
Ennek ellenére most valamelyiket muszáj lesz elővenni, ugyanis az Index nem ártatlan abban, hogy a jelenkor vitakultúrája előállt. A kollegákat ebből kihagynám, gyónok inkább magam.
Uramisten, mit tettünk?
2001-ben, és onnantól pár évig főleg média-, azon belül tévékritikákat írtam. Ilyet abban az időben a sajtó nem nagyon csinált, illetve voltak a printben reflexiók, de iszonyúan elütött a hangnemük a kereskedelmi tévék zabolázatlanságától, amelyek viszont egymás műsorait csak szőr mentén, vagy sehogy sem értékelték. Ezért aztán a tévé+nyers vélemény kombó rendkívül népszerűvé lett önmagában, özönlöttek a rajongói levelek, tinilányok szkennelték be a bugyijukat e-mailbe. Láttuk, hogy ez nagyon megy. Akkor kezdett komolyan vehető médiummá válni az internet, az okosabb tévések látták azt is, hogy az ő rovásukra, szóval megvolt a feszkó meg az adrenalin.
Azok az írások többségükben elég szarok voltak. A nyelvi lelemény, az villogott itt-ott (jobbára iszonyúan túlírva), de igazából olyasmi volt a tartalmuk, hogy Liptai Claudia dagadt és béna, muhaha. Ja meg gyakran le lett leplezve a tévé, hogy hazudik. Jó esetben akadt egy izgalmas asszociációs szál, de a motiváció az agyontaposás volt. Minél jobban fájt Anettkának, annál jobban örültünk. Ha netán letelefonált a Sváby vagy indignálódott levelet írt Frei Tamás, akkor beküldtem a stafflistára, és boldogan aludtam el aznap.
Oké, Anettka tényleg sokkoló volt, a népharag vele szemben bármit megengedhetőnek tartott, de nem kíméltünk – kíméltem – nála kvalitásosabb figurákat sem. „Megsemmisítő kritika”, így illették ezt a műfajt, és pontosan annak is készült. Fegyvernek. Sportvadászatot folytattunk, élvezetből lövöldöztünk egyszerű jómunkásemberekre, illetve volt köztük sok gazember és nevetséges dilettáns, de mégiscsak emberi lények voltak.
Akkoriban ugrabugráltam volna örömömben, ha Anettka egy mélyütés után felköti magát. Szerencsére nem tette meg, mert ha megteszi, akkor mostanra már sajttá furdalt volna a lelkiismeret. Mikor Rezső, Anettka férje tavaly meghalt, már a szívem szakadt meg érte.
Az Index növekedésével egyre szélesebb körben legitimáltuk és népszerűsítettük azt a refelexiókultúrát, ami a célszemély minél alaposabb megalázását tűzi ki célul. Ez az egész ártalmatlannak tűnt, amíg a tévéműsorokról szólt, csakhogy ugyanez a módszer működik bármilyen más témával, és ráadásul elég kevés agymunkával, olcsón abszolválható. Azóta felismerték a népvezérek, a tévés és print újságírók. Meg lehet írni idegen szavakkal, árnyaltan és még ellenérveket is latolgatva, tizenöt flekkben, hogy a kormány aktuális rendelete miért totális hülyeség, vagy oda lehet vetni csattanósan, hogy a miniszterelnöknek a kurva anyját. Ez aztán ütni fog, ilyen keményen még senki se mondta meg, vagy ha esetleg mégis leírták már tízezren tízezerszer, akkor is jólesik, nem kell rajta gondolkodni. Meg lett mondva, pontosabban be lett szólva, a célszemély tehetetlenül hápog, erre bezzeg nincs válasza.
Karmamédia
Hát, most aztán ez van. Teljesen mindegy, hogy a célpont valóságot állít-e akár a Naprendszer fizikájáról, bőven elég, ha a magánéletéről benyögünk valami szellemeset vagy szellem híján brutálisat, és azzal el van intézve a kis pondró. Buzi. Zsidó. Whatever.
Elavulttá tettük az argumentációt, kultuszt építettünk a nagypofájú anyázásnak, illetve felfedtük, hogy ez az, ami bejön a magyarnak. Sajnos a webkettő már egy erre kondicionált közönséget talált Magyarországon, akiket a Naprendszer fizikája a legkevésbé sem érdekelt, csak a győzelem. A napi kis pitiáner diadal, levelezőlistán, fórumban, ahol a cél szentesíti az eszközt: ennek igénylése jellegzetes lelkibetegség-tünet. Persze nem az Index, pláne nem én csináltam ezt egyedül. Mint mondtam, ezek a filippikák rémületes olvasottságot produkáltak, és a legritkább esetben fordult elő, hogy a sértetten és családján kívül bárki az igazságtalanul megalázott védelmére kelt volna. A népnek tetszett a keresztrefeszítés, akarták, utánozni kezdték. Autodafé volt ez, és mint ilyen, sikeres vállalkozás. Igény, az volt rá. Civil kurázsinak is tűnt ráadásul, mert akkor még az Index az establishmenten kívülinek számított.
Amit főztünk, azt esszük. Nem lett volna ebből problémánk, ha az Index megmarad abban a falubolondja-szerepben, amit volt szerencsém markánsan alakítani. De nem ez volt a célunk, és nem is rekedtünk meg ott, hanem kihíztunk szép kövérre, tekintélyesre, rajtunk az ország fél szeme. Messzire hallatszik a hangunk, ami jó móka, csak hát időnként felmerül, hogy akár fordíthatnánk ezt a lehetőséget valami hasznosra is.
Remélem, nem üzleti titkot szivárogtatok ki: hónapok óta húzódó, szünetelő és újrainduló vita tárgya, hogy kommentelhetőek legyenek-e a cikkek. A többségük nem az, mégpedig azért nem, mert nincs meg az emberi erőforrás a moderációhoz, még az előzeteshez sem, hiszen az is szörnyű sok időt vesz igénybe. Az pedig már fel sem merül, hogy moderáció nélkül oda lehetne engedni a kedves olvasót a vályúhoz. Ugyanis ő nem vitatkozni akar, hanem agyontaposni. Azt pedig művelni szeretjük ugyan, de könnyű elképzelni, hogyan nézne ki mondjuk ez az igényes cigányügyi fejtágító, ha ráengednénk a saját kezűleg nevelt zombihadat.
Benne van ebben a kuruc vértől a turáni átokig a nemzeti történelem, belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge bunkócska. De benne vagyunk személy szerint is, akinek inge. Kezünk nyoma rajta van a magyar online közönség arcán.
Ez ad reményt, hogy a balfogások még jóvátehetők.
Az utolsó 100 komment: