1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni.

2003-ban hallottam először Tomcatről. Bár a Revenge on kalandjáték-trilógiát korábban is ismertem, de hogy kiféle a szerző, azt addig nem tudtam. Írt egy mailt, hogy filmet készít Páncélozottak címmel, és nem akarok-e beszállni. Válaszoltam, hogy beszéljünk még erről, aztán elfelejtődött, gondolom, a filmmel együtt. Viszont akkortól olvasgattam a blogját, mert az már volt neki.

Karcos-morcos figurának tűnt, de élvezetesen megírt szövegekben filózgatott sok mindenről; még nem kerítette hatalmába a magyarnaklevés monomániája. Cigányozás volt már akkor is, de csak egyike volt a témáknak. Inkább dühödten kíváncsinak tűnt, mint olyannak, aki nem tűri a vitát. 1956-ról írt, 2004-ben kelt körképe – többek közt – bátran átlépett a jobbos-szélsőjobbos dogmatikán; és ezek miatt nem nagyon lehetett vele mit kezdeni, nem volt klasszikus fasiszta semmiképp. Azokat utálta is, kiszállt a Vér és Becsület-tüntetésre bohócruhában, meg műbránert vett Bácsfi Diánának, aki azóta meg is tért.

És szorgalmasan gyűjtögette az emberi butaság tanmeséit, amiből könyv is kerekedett Droidzóna címmel. Írtam hozzá előszót, amit ezennel közzéteszek; nem is rossz írás, fenntartom minden szavát. Ő már, asszem, nem.

Cigánybáró

Akkoriban, ha valaki rákérdezett, hogy mégis kiket ért „tetves cigányok” alatt, Tomcat elmagyarázta, hogy az ő szóhasználatában a cigány nem etnikumot jelöl, hanem kábé a bűnöző életmódú embereket, és hogy fehér ember is lehet cigány. És így tulajdonképp nem lett volna a szövegeivel túl nagy baj, legfeljebb erősen rendpártinak minősül. Attól még lehetett volna francia elnök is akár.

Csakhogy Tomcaten kívül mindenki etnikumot ért a cigányság alatt, például a Száztagú Cigányzenekar sem gengszterrapben utazik. Így aztán sok-sok arcából ez hozta neki a legnagyobb hírnevet, ő lett A Blogger, Aki Cigányozik Az Interneten, És Nem Hátrál Meg.

Márpedig cigányozásra van kereslet. Nem kizárólag abban a hangnemben, ahogy Tomcat vette elő, de azt még Tamás Gáspár Miklós is elismeri, hogy van a cigányságnak egy bizonyos helyzete, és az baljós. És mivel ez egy látható kisebbség, a két csoport kölcsönösen fél egymástól, és ráadásul többnyire nem indokolhatatlanul. Kurvára lejárt lemez már a mindenember-színesbőrű, meg az idegenszép, és eléggé elrugaszkodottak ezek a nóták. Minden más megközelítés frissítő volt akkoriban.

Néhány év alatt aztán Tomcatről lemorzsolódtak a korai ornamentikák. Már nem érdeklődni (és aztán azt jól megírni) ment ki a buzifesztiválra, hanem tojásvető aknát szerkesztett nekik. Rázendített a zsidózásra is. Hogy ne szaporítsuk a szót, pár év alatt felőrölte a saját nyitottságát, és meglépte a maga antiliberális fordulatát. Nem azt akarta már eldönteni, hogy ő kimenjen a Gay Pride-ra riportozni, vagy ne, hanem inkább megtiltaná a buziknak is, hogy kimenjenek az utcára. Mert az szerinte nem jó. Ráadásul azt nem kell jól megírni, hogy távirányítású bombával megtojásoztuk a Gay Pride-ot. Azt elég akárhogy. Tomcat közíróból performancerré, aktivistává vált. Nem az írásművészetéért vagy a gondolataiért olvasták – ezek mára szlogenekké egyszerűsödtek –, hanem mert onnan lehetett megtudni, milyen balhé várható. Gondolkodni nem kellett rajta: az nem gondolkodás, hogy azért ne legyen buzifelvonulás, mert meg lesznek bombázva.

Pedig sajnos mostanra egyeduralkodóvá vált ez az érvelés: a Mindent Tudni Akarok című szovjet rajzfilm után a Mindent Tudok című Bud Spencer-komédia kezdődött el, ahol a főhős azzal zárja le a vitát, hogy „különben dühbe jövünk”. De kard által vész, aki kardot ragad.
* Mielőtt bedobja valamelyik hülye a buzikártyát: az Eroica (III.) szimfóniát Beethoven komponálta Napóleon tiszteletére. Mikor azonban meghallotta, hogy a Bonaparte császárrá koronázta magát, összetépte az előlapot, és új címet adott: Egy nagy ember emlékére.