A butaságkutatás nélkülözhetetlen olvasókönyvét tartja kezében az olvasó. Forrásgyűjtemény, példatár, amely helyenként a függvénytábla kíméletlen precizitásával írja le az emberi ostobaság törvényeit, amelyek állandóbbak a fizikaiaknál, mert a téridő meghajolhat, a fény visszafordulhat, de mindig lesznek emberek, akik se nem hajolnak, se nem fordulnak vissza, hanem átgyalogolnak az üvegajtón, aztán megpróbálják a betonnal is, mert egyszerűbbnek tűnik, mint gondolkodni egy percig. A nem gondolkodás egyidős az univerzummal, hacsak nincs valamilyen isten. Ha viszont van, akkor elég hülye ötletei támadnak néha, ahogy ebből a könyvből kiderül.

De miért ez a kemény hang, miért ez a megvetés a butaság, a buták iránt?

Az ostobaságundor a felvilágosodás idején szökkent szárba, amikor az emberiség felfedezte,  nem csak azért van feje, hogy legyen mibe tenni az ostyát. Jöttek a nagy találmányok, és az ész megváltoztatta a világot, megmutatta erejét; kiderült, hogy az embert bőségesen kárpótolta a természet az elvesztett karmokért és pikkelyekért. Úgy látszott, hogy a tudatlanság, a szándékos vagy veleszületett hülyeség  – még ha Orwell és a Biblia másképp is ír erről – az emberi nem, következésképp az evolúció évmillióinak elvesztegetése. Vagy a teremtés gyalázata, ha úgy jobban tetszik. Már a középkori paraszt is oktalan állatnak nevezte az oktalan állatot, mert a paraszt tudta, hogyan nyílik az istálló ajtaja, a jószág meg nem tudta. Ezért aztán e könyv szereplőinek legfeljebb szánalom a jussa, de nagyrabecsülésre nem tarthatnak számot.

Ezeket a szereplőket itt droidoknak nevezzük. Ezt a kifejezést hamarosan meghaladja a világ másik fele, a gondolkodó emberek világa, ahol lassanként olyan droidokat építenek, amelyek nemcsak okosabbak, rugalmasabbak és tanulékonyabbak némely itt szereplő állampolgárnál, de bizonyosan jobb barátok, társak és családfők is lesznek. A megnevezés e könyvben még azokra a korai robotokra utal, amelyeknek a ponthegesztésen túl nem szántak társadalmi szerepet.

Rendben, a megvetés tehát érthető. De nem volna-e egyszerűbb átlépni rajtuk, mint egy darab száraz kutyaszaron, és élni tovább az értelmes emberek nagyszerű életét?

Egyszerűbb volna, de sajnos nem mindig megoldható. A droid gyakran megkerülhetetlen, sőt munkáltatója nem ritkán direkt ellenőrző funkciót ad neki: a droid így beférgelődik a közigazgatásba, az oktatásba, porta- és pártszolgálatos lesz, keretlegény szórakozóhelyeken, katonatiszt vagy egyszerűen csak értékénél aktívabb honfitárs. Ekkor meg kell vele küzdeni, amihez viszont ismerni kell néhány soros programját, hogy hozzá méltó taktikával sikert érjünk el, vagy akár előhozzuk belőle az ünnepi mutatványt, amikor két lábra áll, és pacsit ad. A droid ilyenkor mulatságos lehet, márpedig annyira nem vidám az élet, hogy kihagyjunk egy effajta mókát.

De nemcsak ezért kell szemmel tartani. A droid gyereket nevel, fogyaszt, szórakozik és szavaz. Primitív szükségleteihez igazodik az ipar, a média, a politika, az egész társadalom. Mert a droidok nagy tömegben legelésznek a világ mocsaraiban, és ráadásul szaporák.

A huszonegyedik század a butaságkutatás évszázada lesz. A butaság őserejét már megmutatták a huszadik század terrorrendszerei, de az aprólékos, tudományos vizsgálatot és állandó fejlesztést a globális kapitalizmus és annak reklámgépezete, a legendás rábeszélőgép tette szükségessé. És a piaci versenyhez igazodó politikai rendszer, ahol szintén rá kell sózni a népre valamit, amire igazából nincsen szüksége, de tesznek róla, hogy azt higgye, van. A világ metagépének droidokra van szüksége, ugyanazért, amiért az autógyárakban robotkarokra bízzák a csavarozást és a festést: nem kérdez, nem akar újítani, nem lázad fel és nem kell neki semmi, csak egyenletes áramellátás. Droid ezért mindig lesz: az ész építménye, amelyet a felvilágosodás ünnepelt, teljesen üresfejű szobrok vállán nyugszik. Megismerése, osztályozása, megértése épp olyan természettudomány, mint a csillagászat és a rovartan.


2004.11.19.