
Idén száznegyven éve, 1867 június 8-án játszódott le a kiegyezési folyamat zárójelenete: az elbukott szabadságharc és évtizedes elnyomás után a magyar nemesség elfogadta a Habsburgok autonómia-ajánlatát. Következett fél évszázad békeidő, a századfordulóra földalatti épült – az ezredfordulóra már nem bírt épülni –, lett száz vasút, ha nem is ezer, Petőfi álma valóra vált.
Mi, okosok, persze tudjuk ezt anélkül, hogy állami ünnep emlékezne meg róla, mert odafigyeltünk történelemórán, sőt még magunktól is utánaolvastunk, hogyan is volt ez.
Sajnos hazánk lakóinak nagy része utoljára általános iskolában hallott erről. Egy tizenhárom éves gyerektől tulajdonképp az a normális, hogy a huszárrohamra felkapja a fejét, azt szünetben el is játssza
rosszalkodás keretében, de a molyolást, a békét unja előtte is, utána is. Legközelebb majd Trianonnál fog odafigyelni, minden egyebet elfelejt. Folyamatként meg se próbálja értelmezni, neki a fegyveres felkelés tetszik, mert az macsó meg dicső.
A két forradalmi ünnep pont ezt erősíti aztán egy életen át. Jó alaposan megünnepeljük a háborús fázist: beszédek, iskolások előadásai, jelmezbál, méltatás.
Valamit nagyon szétbaszni, juhé! – ezt a pillanatképet örökítjük meg a történelmünkből. Hogy mennyire jártunk jól utána, és hogyan folytatódott a sztori, az mán mindegy, az a kalandregény függeléke.
Utolsó kommentek