Az mindig tanulságos, amikor reflexek indulnak be.

Eltűnt a Nemzeti Nyomozó Irodából egy Államtitok. Talán valaki a budiban államtitkot olvasgatott, és ottfelejtette. Ismeretlen elkövető besomfordált, végigsompolygott a hivatalon, csempének, radiátornak álcázva magát ólálkodott a vizesblokkban, és szimatolt a fülkékben államtitok után. Rátalált, inge alá gyűrte, és kilopakodott. Aztán továbbadta a papírt egy vagy több újságírónak.

Tanulgatjuk még a demokráciát, és nincs szorgalomból ötösünk.

Van ez a Jobbik nevű majomház. Legutóbb Csurkával együtt kettő százalékot teljesítettek a választásokon. Nulladik kézből tudom, hogy olvasni sem tudnak. Ebből aztán joggal következtetek arra, hogy a jobbikos stratéga kívül hordaná a szaros bugyiját, ha anyukája nem szólna rá. Félelemre ez nem ad okot.

Még akkor se, ha sok évi közös háborúsfilm-videózás meg maszturbálás után elhatározták, hogy ők bizony megalapítják a Magyar Gárdát, mégpedig fekete egyenruhával, Peugeot-reklámmal súlyosbítva.

A fekete tetszett nekik legjobban, véletlenül, kérdésre válaszolva. Háppersze. Ha az SS rózsaszínben nyomult volna anno, akkor most pink lenne a Gárda, de még talán az árpádsáv is. Sebaj. Egy Diána nevű hölgy nemrég megpróbálta az egyenruhás hódítást. Röhej volt az osztályrésze.

Végre szexbotrány! Nem csak amolyan szűkszavú hírecske, hogy az alelnök válik, de persze közös megegyezéssel barátok maradnak. Nem ám hogy a polgármesternek új csaja van. Bővérű, inflagrantis, csámcsogós Blikk-featúra. A legjobbkor egyébként; pont kerepelni kezdtek a gazdák, és pont az ő frontemberük bukott le.

Jakab István azt hazudta, hogy gyengélkedik, azért nem megy haza. Aztán ott találta az aggódó feleség félreérthetetlen helyzetben, nyamm, hmm, de finom copák. Ott töcskölte a titkárnőjét a kurafi. Hát most mondd meg, papuskám, ilyen emberek ezek.

Az sajnos nem derül ki, hogy találhatta félreérthetetlen helyzetben a felesége, pedig ha már vájkálunk, akkor ezt illene közölni. Mert ugye felszaladt a nej Debrecenből Pestre, hogy ápolja betegnek hitt urát, elment a költségtérített bérlakáshoz… és talán kulcsa volt hozzá? Mert ha nem volt kulcsa, akkor ugye be kellett csöngessen, és akkor már a helyzet szétrebben. Vajon Jakab István eleve félreismerhetetlen helyzetben megy ajtót nyitni? Szeretőjét tollhegyen egyensúlyozva? Vagy alkalmi négylábúként együtt ügetnek ki az előszobába? Esetleg azt hitte a gazdavezér, hogy a költségtérített szusi jött meg? Cliffhanger, baszki.

Jé, a Civilization óta nem is volt itt játékosság. Pedig tanulságos az, ha nekiül az ember.

A nagyszerű Victoriát kiismerni (masterelni) talán sohasem lesz már időm, de van egy másik kedvencem, amit szerintem legalább középiskolában, egy-két állampolgáriismeretek-órán oktatni is kellene. Ez egy banánköztársaság-szimulátor – és ebből már tudható, miért releváns. A címe Tropico, a magyar változat szinkronhangja pedig Ganxsta Zoltán kisiparos.

A szokásos keretek itt is úgy működnek, mint máshol: működő és nyereséges gazdaságot kell teremteni, magyarán dohányt és kávét termelünk, valamint szállodákat üzemeltetünk, mert abból van a pénz. A játék sava-borsa abból adódik, hogy öt-tíz évente választás van.

Cs. Kádár Péter éhségsztrájkba kezdett, mert kitették a szűrét a Magyar Rádióból, pedig harminc évig dugdorászta a banándugókat. De közben elhervadtak a banándugók. Elkeseredése és indulatos elszántsága érthető. Gyermekei vannak és rosszul kereső felesége; amiért akcióba lépett, az valódi sorscsapás. Szociális baleset. Szolidaritásra és gondoskodásra van szükségük az újrakezdéshez. Az volna a népmesei báj, ha előlépne valamelyik nemzeti mágnásunk, megveregetné az áldozat vállát, és így szólna: szar ügy, Csé, de fogd ezt a hatmilliót, és nyissatok belőle kisboltot, elővásárolj földet, vagy tanuld ki a videóvágást, és helyezkedj el.

A szolidaritás mindig önkéntes.

Az elbocsátott hangmérnök nyilatkozatai és a reakciók egy része viszont abban látja a megoldást, hogy vegyék vissza őt a közrádióba, és hadd menjen onnan nyugdíjba. Mert lehet, hogy régi vágású, és nincs helye egy modern rádióban, de akkor inkább maradjon kicsit még olyan a rádió, amilyen mindig is volt, harminc éve, harminc évig.

Elfogyott a tömlőssajt, úgyhogy lefáradtam a boltba, ahol persze került még a kosárkámba néhány apróság. Néha rámtör a háborús romantika, meg a konzervek iránti kíváncsiság, tehát páncélosételből is bevásároltam. No, még a pénztárhoz vezető soron egy jókora marcipánkenyér, hopp, mert azért van az odarakva, hogy a sorban álló ember unalmában beleszeressen.

Háromezer-hétszáznegyvennyolc lett a vége; a pénztáros ezúttal nem kérdezte meg, amit szokott, hogy tudniillik van-e hétszáznegyvennyolc apróban. Nem volt egyébként, adtam egy ötezrest, kaptam ezerkétszázötvenkettőt vissza, és már mentem volna haza.

- Jaj, várjon! – szólt utánam a pénztárosnő. – Ez az ötezres nem jó. Le van szakadva a sarka. Nincs egy másik?
- Nincs másik – mondom neki. – Húszezresem van csak.

A nő – ötvenes, szimpatikus asszonyság – elsápadt. Hibaüzenetek pörögtek a szemgolyóján, aztán megállapodott a kék halálban. Hogy akkor ezt az egyenletet hogyan lehetne feloldani.

- Adja vissza húszból az ötezrest, meg még tizenötöt – mondtam segítőkészen.
- Az nem jó. Várjon. – Számolni kezdett, hogy mi volna a jó. – Ideadja a húszast… mennyit is adtam vissza? ezerkétszázötvenkettőt… akkor az tizennyolcezer…
- Mondom adjon tizenötöt, meg az ötezrest!

De ekkor már nem bízott bennem; képtelen volt kettőbe szedni a két tranzakciót, és arra gyanakodott, hogy össze akarom zavarni, aztán majd levonják a fizetéséből. Nyomott egy F1-et: help.

- Timike!

Jött sietve Timike, huszonéves munkaerő, szintén pénztáros. Gondoltam, ő közelebb van még az érettségihez, hát csak túllendülünk most már ezen, mert közben egyre gyarapodott a sor, és nyilván azt hitték, hogy én direkt tartom fel őket. Az asszonyság előadta a tényállást, hogy volt háromezer-hétszáznegyvennyolc, az úr ötezressel fizetett, és le van szakadva a sarka.

- Mennyit adtál vissza? Aha! Akkor tizenötből… akkor tizenkétezerhétszáz… - Most megpróbálták levonni a visszajárót húszból vagy tizenötből. A sor tovább nőtt.
- Adjon már neki tizenötöt! – javasolta az utánam következő hölgy.
- Ezt mondom, váltsuk fel a húszast és kész – próbálkoztam, de hiába.
- Tizennyolcat kell adni – sütötte ki közben a két szakember, bár csak ötletként, mert számoltak tovább lázasan.

- Szerintem nem fogják megoldani ezt a problémát – rezignáltam oda. De biztosítottak, hogy nem vehetik át a sérült ötezrest semmiképpen, az nem úgy van. Még mindig nem tudták felfogni, hogy a vásárláson túl vagyunk, csak pénzt kéne váltani.
- Beütöm újra és fizessen a húszassal… de akkor előbb ki kell ütni a gépből… - vetette fel a pénztáros bizonytalanul, mert ugye kiütni a gépből, az meg szerelőt igényel.
- Na jó, akkor menjen, majd beváltjuk a bankban! – vágta át végül a gordiuszi csomót Tímea, idegesen és sértődötten, kezembe nyomva a húszezrest. Nem vitatkoztam, örültem, hogy vége.

Pedig egy kérdés bennem szorult, csak a lépcsőházban jutott eszembe, szokás szerint. Meg kellett volna kérdeznem tőlük: