A mai Népszabadság olvasóinak különleges figyelmességben van részük: Gyurcsány Ferenc ezúttal közvetlenül, saját tollából szól hozzájuk. Az anyag címe Megegyezés. Borzasztó cím, és nemcsak azért, mert ásítóan unalmas, hanem mert már a cím se igaz. Még nincs megegyezés. Ez egyelőre egy Szerény Javaslat.

Nyuszi hopp

A szövegnek azért kellett megszületnie, mert az SZDSZ, amióta újjászületett liberális lett, verni kezdte a bokrot az icipici botocskájával, hogy onnan a nyuszit kiugrassa. Programot követelt, mégpedig olyat, ami adócsökkentésről szól, és annak forrását is megjelöli. Ebből az első – az ígéret – mindig is ment Gyurcsánynak:

A második, az maga a nyúl, amit néppártok szívesebben tartanak a kalapban. Hogy ugye miből. A miniszterelnök le is írja a rossz gyakorlatot: „úgy ígérünk adó- és járulékcsökkentést, hogy nem mondjuk meg, ennek következtében kinek fog kevesebb jutni a tortából”, és bevallja, ebben ők is ludasak voltak régebben, egykoron, a múltban – viszont a Fidesz még náluk is ocsmányabbul hazudott, mert ők még osztogatást is ígértek a kevesebből.

A dolgozat első felét, amely a magyar politikai hagyományt, adómorált, mentalitást, panaszkultúrát, meg ehhez képest az európai példákat tárgyalja, bárki élvezni fogja, aki nem olvasta ezt már két-háromszor Gyurcsánytól. Lehet rajta nagyokat bólogatni. De most már a líra kevéssé érdekes, mint hogy mit akarnak tehát csinálni. Például mert attól függ a túlélésük, hogy az SZDSZ-nek tetszik-e.

Akkor tehát lássuk a medvét, függöny fel: kinek jut kevesebb a tortából?

Eszkatológia (gör): a világ végével, az emberiség történetének befejeződésével foglalkozó vallási és filozófiai terület.

A vallásról és a filozófiáról kiderült az eddigi történet során, hogy semmiféle egzakt tervet nem lehet rájuk alapozni, egy kivétellel: az emberek ijesztgetésére alapozott üzleti tervek általában működnek. Oké, teremtüvé meg felméne, legyen. De ezt az amcsi jogászfilmet, ami a világvége, hát ezt már tényleg nem veszem meg, bocs.


A modern embernek újfajta eszkatológia kell, és szerencsére kínálkozik egy sor igazi, tudományos elmélet – as seen on TV! –, melyek szerint a civilizáció, és főleg a nyugati, egyenes úton van a pokolba. Mintegy a szakadék felé száguld, ahogy a kapitalizmusnak már csak szokása. Ilyen a globális felmelegedés, a nukleáris fegyverek elterjedése, vagy a klíma-katasztrófa, ami szükségszerűen véget vet a világnak, legalábbis ahogy ismerjük. Vagy az olaj elfogyása.

Ebből természetesen nem következik, hogy a fenti elméletek tévesek; simán igaz lehet bármelyik. De azért elgondolkodtató, ahogy ezek hívei babusgatják, nevelgetik a maguk kis világvégéjét, s úgy óvják mindenféle kételytől, ahogy isteneket szokás. Néha úgy tűnik, ezek az emberek mélyen elszomorodnának, ha brit tudósok bebizonyítanák, hogy a kataklizma elmarad. Talán igazából szeretnék, hogy jöjjön már a végítélet, mert akkor majd másoknak is szar lesz.

Rakétapara, már megint. Tiszta retró. Its so 1980’s. Lengyelország amerikai rakétákat fogad be, Oroszország atomcsapással fenyegeti Lengyelországot, Irán műholdat bocsát fel. Általános iskolában mi – hat-nyolcévesen – többek között nukleáris rakétákról beszélgettünk a szünetben és a homokozóban, vagy később Raid Over Moscow játszása közben. A tájékozottabb kisgyerekek tudták azt is, hogy Pörsing rakétáktól kell félni név szerint; a szovjet SS-20-asokról még ők sem tudtak viszont, mert azt nem annyira írta meg az újság, és még tüntetések se voltak ellenük, se itt, se odaát. A lányokat már akkor is jobban érdekelte, hogy kinek a haját húzzuk meg majd, ha megbeszéltük az atomválságot, mi férfiak.

A világtörténelmet ma a rakéta-típusjelzések, hatótávolságok, kilotonnák és tengeralattjárók szorítják medrébe. Hogy mi lesz, és mi lehetséges, azt ezek döntik el, nem az, hogy akkor most a demokrácia-e a „jobb” meg „igazságosabb”. Viszont nehéz erről közérthetően és érdekesen írni – értve ez alatt, hogy akár nők is végig bírják olvasni, akik azért mégiscsak a világ fele. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a történelmet meghatározó eszközök indítókulcsa hímek kezében van. De érdemes megpróbálni. Ettől a történelem- és rakétarajongók fognak megsértődni; sebaj, a nők vannak többen.

A verseny jó, a verseny hasznos; remélem, kívülről fújja mindenki. Attól lesz egyre jobb és olcsóbb a minden, nemcsak a zenélős kulcstartó, hanem a biztosítás is. Miért? Mert a rosszabb elbukik.

És hát izé, akkor abból vesztesek keletkeznek. Egy biztosító esetében egész sokat lehet veszíteni. Nálunk az egészségbiztosítók versenye el sem kezdődött, a nyugdíjbiztosítóké pedig még nem érett be, és mégis, Isten kegyelméből van szerencsénk közelről megfigyelni, hogy is folyik ez a nagyszerű, darwinista kiválasztódás. A jobbak megmaradtak, a legrosszabb elbukott. Úgy hívták, MÁV Biztosító.

Pontosabban biztosítóegyesület, ami nem lényegtelen különbség mondjuk egy rt-hez képest, de nem is a legfontosabb. Tanulságosabbak a bukás okai.

Kommentelők figyelmébe: Új rend

Valaha a FSZEK-be jártam Demokratát olvasni. A kilencvenes évek elején-közepén jártunk; a Demokrata az akkori szélsőjobb egyik orgánuma volt, a Magyar Fórum és a pár példányban olvasható Szittyakürt mellett. Vegetált mellettük néhány szkinhedfanzin, de azok egyrészt nagyon fárasztó hülyeségekkel voltak tele, másrészt szar minőségben, szarul megírva, és totál marginálisan. A kettő közül a Demokrata volt a populáris magazin; a Magyar Fórum kábé úgy nézett ki, mint az ÉS, sűrűn teleírt, antivizuálisan szerkesztett újság volt. Csurka István és irodalmár barátai írták tele, nyakatekert, hömpölygő, dagályos szalon-antiszemitizmussal és ős-globkrit szövegekkel.

Hol vannak már azok a technikák, a sorok közötti írásban edződött kedélyes öregurak puffogása? Csak nyomaiban fordul elő, ám az maga a mainstream: a jobbsajtó sanda palesztinbarátságában, az „izraeli vízágyúk” kényszeres emlegetésében. Ügyet sem vetünk rá, könnyű testi sértés, méreten aluli.

A szélsőjobbos közönség ma már nem kolumnás Csurka-cikkek végigböngészésében leli örömét. Az túl bonyolult, olvasni megerőltető – újságoldalakat egy mózeshitűért vagy galíciánerért. Le kell írni kerek perec, sőt ordítani kell a vastyúk tövében, hogy mocs-kos zsidók – ennyire van időnk, ez egy tisztességes soundbit. Értelme nulla, de lehet gajdolni, ria, ria. Primitív állatoknak talán még ez is sok. Ütni még egyszerűbb.

Meg Molotov-koktélt hajigálni, szervezkedni, összetartani. Legényegyletezni.

Kommentelők figyelmébe: Új rend

A sportrajongók érzékenységét tiszteletben tartva szólok előre, olimpiáról, annak „sporteseményeiről” itt nem lesz szó. De nem ám. Minden tisztelet és figyelem megilleti az emberiség nagy teljesítményeit avagy vívmányait, de az fix, hogy lengetni egy láncos vasgolyót, és utána ügyesen csurrantani a kölcsönhúgyból, az nem tartozik ide. Az űrhajós meg a légimentő, az igen. Mit kezdjünk egy emberrel, aki nagyon messzire eldob egy botot? Athénban ennek még volt értelme, mert a hegyes bot rendszeresítve volt a hadseregben, nemzetstratégiai érdek volt, hogy az ifjak ezt a magatartást utánozni akarják. Ma akárhova dobja azt a botot a versenyző, én biztosan magasabbról szarom le. Citius, altius, fortius.

Szerencsére olyan olimpiánk van, aminek a belterjes fantasy-hírei mellett mégis van kapcsolata a valósággal, és az abban a kérdésben jelenik meg, hogy mit kezdjünk Kínával. Ez már érdekes, ugye, annak is, akit a kalapácsvetés – teljes joggal – hidegen hagy.