Az árvizet ismerjük, akár fel is lehetne rá készülni, például nem kéne ártérre építkezni. Kolontár és Devecser olyasmit kapott a nyakába, amire nincs recept. Előrejelzés sincs, az ipari katasztrófák ilyenek, valahol valaki félrenyom egy gombot, vagy valakik egymás után legyintenek, megbírja az, apukám, cementálódott – aztán jön a godzillába oltott hanyistók.
Valakinek ezért felelnie kell, mondja a miniszterelnök, látszik, hogy a timföldgyár lesz a hunyó, talán valahogy Gyurcsányt is sikerül belekeverni, az plusz pontot ér. Érthető a bűnbakkeresés, magát a bűnbakot is erre az ősi ösztönre fejlesztették ki a zsidók. Ha valami zűr van, akkor jól jön, ha van kit hibáztatni. A sors, az olyan megfoghatatlan, mint a Történelem Ura.
Pedig katasztrófák simán megtörténnek emberi mulasztás nélkül is, egyszerűen azért, mert a normál ügymenethez képest szokatlan körülmények állnak elő. Ha például földrengés szakítja szét a gátat, akkor egyértelmű, hogy a jóisten genyózott, és nincs kit büntetni. Ha a kiadós eső mozgatta szét a tározót, akkor persze fel lehet vetni, hogy miért nem számolták ki tudományosan, mennyi esőt bír az a gödör, és miért nem kettőzték meg a gátőrséget. De hát vörösiszap-tározó Magyarországon még nem lyukadt ki soha; ennél több esőtől sem, nem volt olyan műszer, ami két nap csapadék után szirénázni kezd, hogy futás gátat erősíteni. Majd most lesz.
Az együttérzés és az aggodalom időszerű, a pánik viszont csak hibákat eredményez. A Kárpátok géniusza már meg is mondta, hogy az alumíniumgyártást, ahogy van, be kellene tiltani. Nincs gyár, nincs iszap, nincs katasztrófa. Huszáros megoldás. Ha lenne Amerikának Széles Gábora, 2001 óta nem szállt volna fel egy repülőgép sem.
Azért az öröm a tragikus időkben, hogy ebből a pofából nem lett semmilyen miniszter.
Kétszer mérj, egyszer vágj
Sajnos az ipar már csak olyan, hogy mindenféle brizáns kockázatokkal jár. Az emberiség áldozatos munkával elérte, hogy rettentő mennyiségű anyagnak és energiának parancsol; cunami ide, vulkán oda, a természet erőivel összemérhető az emberé. Ehhez képest viszonylag ritkán fordul elő efféle tragédia, mert az ember, a hülye természettel szemben, okos. A hétköznapokon ezeknek a vívmányoknak a gyümölcseit zavartalanul élvezzük. Illik elismerni: a mai ember közege az ipari civilizáció, erdőbe meg tenger alá legfeljebb kalandokért megy, rövid időre; de ha huzamosan kellene víz alatt tartózkodnia, arra már megint csak a civilizáció ad nagyszerű megoldást az atom-tengeralattjáró formájában. Alumínium nélkül szar lenne az élet, tehát alapvetően örömteli, hogy hazánk alumíniumot állít elő.
Ha komoly baj történik az életadó iparban, az felér egy vulkánkitöréssel. A meleget és főtt ételt adó tűz is borzalmas, ha elszabadul, és az éltető alumínium is veszélyes lehet. Ez van. Nyilván mostantól világszerte oda fognak figyelni a vörösiszapra, de rövid-, közép- és hosszú távon is azok a nemzetek járnak jól, amelyek hagyják élni az almumíniumiparukat – már ha olyan szerencsések, hogy van nekik.
Csernobil katasztrófája nagy hatással volt az atomenergia népszerűségére, talán leginkább Németországban. Ennek eredményeképp le is álltak az atomerőművek építésével, sőt törvénybe iktatták, hogy a meglévőket is mind be fogják zárni. Egyértelműen káros volt a pánik: látszik ez a német és a francia légszennyezettségi adatok összehasonlításán, az orosz gázfüggőség mértékén. Merkel kormánya éppen most próbálja visszacsinálni a dolgot, de húsz év már így is elveszett. Pedig Csernobil óta semmi hasonló nem történt. Az atomreaktorok békésen zümmögve termelik a villanyt a kórházaknak és az óvodáknak, a hűtőtornyok mosolyognak a kék égre.
Magyarország nem áll olyan jól, hogy a drámai hatás kedvéért lemondjon egy nagyüzemről, amelynek nem is az a legfontosabb jellemzője, hogy munkát ad, hanem hogy versenyképes. A MAL európai piaci részesedése 12 %, a világpiacon 4 % - ezek óriási számok ahhoz képest, hogy mekkorák vagyunk. Termékeit nem szeszélyes sznobok vásárolják múlandó lelkesedésből, hanem megbízható partnerek azért, mert jó áron megfelelő árut kapnak. Nincs túl sok olyan magyar vállalat, amely a világ élvonalában akár beszállítóként jelen tud lenni. Repülőgépet és szupersportkocsit nem tudunk gyártani, bénák vagyunk hozzá: örüljünk annak, hogy az alapanyagot mi adhatjuk hozzájuk. Már Kossuth is látta, hogy ipar nélkül a nemzet félkarú óriás, a mai Magyarország félkarú törpe lenne nélküle. Fáj a levágott ujj, de hülyeség volna miatta amputálni az egész kart.
Utolsó kommentek