Valaha sokat, eleget írtam arról, hogy melyik konkrét tévéműsor miért és hogyan szar. Majd amikor számot vetettem az addigi munkásságommal, feltettem magamnak a kérdést: vajon miért nézek tévét, ha egyszer szar a műsor? Ezt egyébként egyes olvasók már évekkel korábban megkérdezték tőlem, és be kellett látnom, hogy igazuk volt. Azóta lehetőség szerint kerülöm a tévéműsort, mint műfajt, és ha valami onnan mégis fontos, szép vagy jó, annak hírét veszem más csatornákon, és akkor eldöntöm, akarom-e nézni. Ezért most nem egy műsorról, hanem sokkal hatékonyabban, kötegelten egy egész műfajról megmondom, hogy szükségképpen szar. Ez pedig a tévésorozat.

Definiáljunk: sorozat alatt innentől azt értjük, ami egy maréknyi szereplő életét mutatja be határozatlan végponttal; a szappanopera pontosabb, de félrevezető, mert nem tartozik bele minden végtelenített dráma. A fatva nem vonatkozik azokra az alkotásokra, amelyek azonos (fő)szereplőkkel ugyan, de kerek történeteket mutatnak be, tehát a Tom és Jerry, a Piedone vagy a South Park. Az olyan is lehet szar, de más okból. Ökölszabály: ha teljes élményt nyújt bármelyik epizód magában (de legfeljebb egy dupla rész), akkor az nem szükségszerűen szar.

Szarrá válik azonban minden, aminek az alkotói sem látják a végét.

Hogy mikor válik szarrá, az nyilván változó. A legtöbb sorozat forgatókönyvírói lelkesen, kész ívekkel, esetleg máshol bevált drámai klisékkel vágnak bele a munkába. Viszont napról napra vagy hétről hétre szállítaniuk kell a fordulatokat, és egy idő után elfogy az ötlet. Még ha a szezon fősztorija, a stratégia kész is van egy évre, azt is újra kell szülni jövőre. Ebből ered például a sorozatok lakó- vagy munka- vagy baráti közösségeinek irreális promiszkuitása, mert amikor épp nem jut eszükbe más, akkor kitalálják, hogy dugjon a földszinti öregasszony a szomszéd kamaszfiúval, és akkor az lesz a sztori, erre a hónapra megvagyunk. Aztán eljön a nap, amikor már mindenki megdugott mindenkit, és a brainstormingokon kétségbeesetten nézik a lyuksógorság-térképet, ami betelt. De ennél sokkal zavaróbbak a szezonzárásra meg péntekre időzített izzadságszagú szenzációk, a hozzájuk tartozó cliffhangerekkel, továbbá az a pillanat, amikor az unalomba süppedő sorozat főhőse vízisível ugrik át egy dühös cápát. Ez valóban megtörtént, mármint a képernyőn, egy amerikai sorozatban, és ebből ered a "cápaugrás" szakkifejezés, amivel a széria rohadásba fordulását szokás illetni.

Nem lehet komolyan venni: ettől szar, mert amikor becsapódik a kisrepülőgép a kertipartiba, akkor józan ember nem a vérző áldozatokat meg a családi tragédiát látja, hanem az értekezletet, ahol ezt a hülyeséget kitalálták. A flipchartokat, a Powerpoint-prezentációt, a nézettség csökkenését, amiért a meetinget összehívták, meg a speciális effektekre megszavazott büdzsét.

Nem kell mindent komolyan venni, oké, csakhogy ezek a drámák nagyon is komolyan veszik magukat, szóval a tök abszurd húzások után az égvilágon semmi jele nincs annak, hogy innentől viccelünk. Sőt, kedvenc szokásuk a kőkemény moralizálás. Persze, lehet röhögni rajtuk ettől függetlenül is, kajánul, kárörvendően, de erre a célra sokkal alkalmasabbak azok a filmek és műsorok, amiket eleve viccnek találtak ki.

Nem lehet nem észrevenni  /
Honnan hová utazom

A sorozatok azért szarok, mert mindenképpen nélkülözniük kell a remekművekre jellemző koherenciát, integritást, az alkotó zsenijének, vagy legalább személyének jótékony, rendszerező hatását. A regényíró tudja, mit akar kihozni a sztoriból, melyik szereplőnek mi lesz a sorsa, és hogy körülbelül hol, mivel lesz a történetnek vége. Nem ám csak nekiesik az írógépnek, mint oláh az anyjának, hanem azt írja le, amit már kitalált. Ugyanígy dolgozik a filmrendező, a forgatókönyvíró, a hadvezér, a költő és a zeneszerző, sőt jó esetben az újságíró is. Aztán persze lehet ettől még ócska, amit csinált, de legalább van menetrend. Anélkül csakis selejt lehet, akár tehetséges a szerző, akár nem.

Ráadásul még ha úgy is látna neki valaki egy ötéves sagának, hogy látja a legvégét, sőt a közepét és minden egyes szereplő végzetét, és megesküszik az élő istenre, hogy a vége után több részt nem csinál, akkor sem sikerülhet neki. Merthogy vannak ezek a heti, havi és éves meetingek, ahol feláll valami pomádés hajú menedzser, és megmondja kereken a borzolt hajú, borostás és másnapos művésznek, hogy a nézettség nem hozza az elvártat, és ha ez így marad, akkor nem lesz ebből öt év, se három.

Olyasmi ez, mintha A. A. Milne-nek szóltak volna a Micimackó közepén, hogy a felmérések szerint Malackát és a Bagolyt nem csípi a célcsoport, úgyhogy írja ki őket, és próbáljon beleszőni valami menőbb állatot, például egy velociraptort. És Milne hiába tiltakozna, hogy még annyi mindent el szeretne mesélni a gyerekeknek Malackával, végül kénytelen lenne beadni a derekát, és megetetni Malackát a velociraptorral. Sokan megnézték volna azt az epizódot, az tuti, de azért jobb, hogy nem így történt.

Sajnos ezek a krízisek a szappanoperáknál nem úgy hatnak, mint az önálló részekből álló sorozatoknál. Ott ha becsúszik egy gyengébb epizód, az nem okoz maradandó károsodást. A végtelen drámának viszont egyetlen kincse az, hogy egy hihető és koherens alternatív univerzumot épített fel. Amikor a storylinerek kétségbesetten kapkodni kezdenek, ezt a tőkét vágják ki, és onnantól már sose áll fel a történet.

A mesterlövész tudja, hova céloz. A részeg lövöldöző is eltalálhat valakit, főleg ha a tömegbe lő, de azért nem adnak kitüntetést. A tévésorozat gyártási mechanizmusa kizárja, hogy maradandó érték jöjjön létre, és ezt érdemes észben tartani.

Nem mintha mindenkinek folyton klasszikusokat kellene fogyasztani szabadidejében; nyilván nem mindig esik jól egy Faust a maga súlyos nyelvezetével és tanulságaival, utóbbiak még akkor se, ha modernizált feldolgozásban, filmen vagy rajzfilmen kapjuk a nyakunkba. Kell a tartalmatlan lazaság meg a kikapcsolódás, és éppen ezt teszi tönkre, amikor a sorozatnéző lassanként rájön, hogy elárulták. Egy jó filmet vagy könyvet úgy fejez be az ember, hogy sajnálja, hogy vége van, de a szappanoperának vége soha nincsen. Nincs katarzis, nem is lehet. Csak a cserbenhagyott rajongó ébred rá lassan, hogy a fikciónak pont ugyanúgy nincs célja, kerete, teleológiája és tanulsága, mint a való világnak. Pedig a mesét arra tartjuk, hogy legalább neki legyen értelme.

Navigációs táblázat

Szappanopera: Dallas, Barátok közt, Szomszédok. A sztori lényege, hogy ki kivel mit kavar, és melyik szereplővel mi lesz. Végtelenített, szükségképp szar, hagyjuk. Kábé annyi értelme van, mint a tamagocsinak. Kordokumentumként később hasznos lehet egy-egy pár perces kivonat.

Tévésorozat (serial): ugyanez, plusz valami speciális körülmény, a szereplők egymás kúrogatásán kívül gyakran szakemberek (orvosok, rendőrök, katonák stb.). Végtelenített, szükségképp szar, az eleje lehet érdekes, amíg a szettinget megismerjük.

Procedural: Columbo, Derrick, Dr. House, X-Akták. Egy-egy epizód megáll önmagában is, tehát van esélye jónak lenni.

Minisorozat: a sorozathoz képest feszesebb szerkesztésű, limitált méretű sztori, legfeljebb egy szezon. Lehet jó. Gyanakvással kezeljük.