Bronzvasárnap után vagyunk, ami egy viszonylag újkeletű ünnep, a naptárak még alig jegyzik, de annál inkább a kereskedők és a shoppingriportokkal virító média. Ez a harmadik hétvége a karácsony előtt, amikor már mindenkinek illik elkezdeni a vásárolgatást, hiszen nemsokára ajándékozni kell. A tőzsde világa Mikulás-raliként ismeri az ilyenkor menetrendszerű fellendülést, a tömegpszichózis nagy úr, és hatalma tovább növekszik majd Ezüst- és Aranyvasárnappal. Ilyenkor már menni kell, listákkal, nagy tételben vásárolt dzsókerajándékokkal (bonbon, bor, album), és lerendezni a karácsonyt, illetve annak lényegi részét, az ajándékozást.
Az ajándékozásnak azonban két kategóriája van, és a kettő összekeverése okozza a legtöbb szomorúságot.
Az első típusú találkozás az ajándékozás legitim formája. Ekkor a címzett egy gyerek: önálló jövedelemmel nem rendelkező személy. Mivel ő még nem tudja megvenni magának a csokoládét, fémépítőt, játékvonatot, a birtoklásra az az egyetlen lehetősége, hogy megkapja ajándékként. Ezért ő a jól eltalált meglepetésnek képes őszintén örülni.
Egészen más a helyzet felnőtt emberek között. A felnőtt ember ugyanis arról ismerszik meg, hogy ami kell neki, azt önerejéből megszerzi, akár már októberben, és nem vár karácsonyig - hiszen szüksége van arra a dologra. Nagy könnyebbség karácsony előtt, ha Tibi bácsiról tudjuk, hogy szabadidejében horgászik vagy ponthegeszt, mert akkor vehetünk neki villantót, hármashorgot vagy hegesztőtrafót. A gond csak az, hogy ha a bácsi kicsit is komolyan űzi a hobbiját, akkor tuti jobb villantót és trafót vesz magának, mint mi, kibicek. Ráadásul olcsóbban. Ja és valószínűleg már van is neki olyanja.
Ezt a tételt tizenöt évesen dolgoztam ki, amikor szabadidőmben repülőmodelleket építettem, ezért mindenkitől azt is kaptam. Természetesen rajtam kívül senki nem is ugatta a makettezés tudományát, tehát sokszor béna készleteket vettek (de legalább nagyot), és soha semmi felszerelést, festéket, szerszámot, holott az ugye a hobbi költségének legalább a fele. Sokkal jobban jártam bizony a borítékban kapott készpénzzel, amiből megvehettem a ragasztót, a hígítót és a reszelőkészletet.
A legfőbb érték az ember
Egyetlen embertípus van elemében ilyenkor, amely embertípus egyébként az ideálom: a hobbiasztalos, a hobbifestő és hobbikeramikus – vagy a hivatásos művész –, aki egyszeri és megismételhetetlen tárgyakkal lepheti meg egész családfáját, és erre nem kell vagyonokat költenie, viszont abból ad, amiből mindenkinek ugyanannyi van: az idejéből, az élettartamából. Innen indul egyébként minden kisgyerek, aki rajzol valamit karácsonyra, és mindenki el van tőle ájulva. Csak aztán az idő pénzzé lesz, és a pénz kínai műanyag ajándékokká, bizsuvá, konyhagéppé.
A legszűkebb, egyenesági rokonságot és legközelebbi barátokat kivéve minimális az esély arra, hogy a karácsonykor ezzal-azzal megdobott embertársainkat bármi értelmessel lepjük meg, vagy legalább örömet szerezzünk a csomaggal. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy láthatóan drágább ajándékot veszünk, mint amit kapunk, és akkor a szeretet ünnepének nagy harcikártya-játékából győztesen térhetünk haza. Nagyszerű. Ezért halt meg Jézus a kereszten, bizonyára.
Jobb tehát mindezt megelőzni, és megállapodni a pereputtyal egy erdő közepén leparkolt vasúti szalonkocsiban, hogy a karácsonyi rongyrázásra félretett pénzt megtartjuk, elköltjük arra, amiről mi tudjuk a legjobban, hogy valóban örömet szerez, és mindettől függetlenül összejövünk egy ebédre vagy egy vacsorára, egy-két üveg borra. Mindjárt felszabadultabb lesz az ünnep, és közelebb kerül bármely magyarázatához, a Megváltó születésétől odáig, hogy a legfőbb érték az ember. Mármint hogy nem az ajándék.
Az utolsó 100 komment: