Közeledik a buziparádé napja, és ahogy közeledik, úgy lesz egyre idegesebb a felvonulni szándékozó homoszexuális vagy pártoló tag, a köcsögösködésre készülő szélsőjobb, meg az utóbbi megakadályozására hivatott rendőr.

Igazából tudja, akár ki is mondja a szélsőjobbos huligán, hogy szegény melegek itt inkább apropók és ürügyek, rajtuk csattan a népharag, az antiliberális hevület, de messze nem a legfőbb nemzeti problémánk az ő jelenlétük. A sunyibbja és a végképp megtévesztett csekély értelműek viszont megpróbálják levezetni, hogy a Pride menete árt a hazának, szóval a buzeránsok szopatása hazafias kötelesség, úgymond.

Ezt az állítást azért érdemes cáfolni. Vallja csak be a primitív állat, hogy ő éppen primitívállatkodik, mert dobálózni meg verekedni szerinte jó szórakozás, főleg részegen; eddig jutott az életben, tanulmányaiban, ő ezt tudja élvezni, ez a szabadidős programja. De ne költsön hozzá fellengzős magyarázatot, hogy ő ezáltal nemzeti hős lenne, és nem köztörvényes retardált.

Mint tudjuk, a melegek egy már-már a zsidókhoz mérhető világhálózatot alkotnak, és mivel valamennyire mindenhol üldözik vagy legalábbis üldözgették őket, rendkívül ügyesen érvényesülnek bizonyos területeken, éppen ahogy a földtulajdonlástól eltiltott zsidók annak idején a kereskedelemben vagy a bankászatban. Tipikus élőhelyük az úgynevezett bohém nagyvárosi értelmiség, művészvilág, ahol eleve magasabb a toleranciaszint. Ez így volt Oscar Wilde idején is, és aztán ebből a közegből dollárbilliós forgalmú ipar nőtt ki, a film, a média, a reklám húzóágazattá lett. Magyarán: a melegek között rengeteg a befolyásos, képzett, tőkeerős, nagy hatalmú ember.

A lenyugvó szivárvány

A szabad világban jogilag erősödött, kulturálisan gyengült a meleg büszkeség az elmúlt évtizedekben. Izland leszbikus miniszterelnököt, Berlin meleg polgármestert választott, de a nyolcvanas évek tündöklő megabuzijai letűntek, és nem jött helyükre más. Freddie Mercury comingoutolt melegként volt szupersztár, Michael Jackson haláláig tagadott. Az Erasure nyíltan buzicsapat volt a zenitjén, a mai emós srácok már váltig állítják, hogy a lányokat szeretik ők, csak heccből öltöznek sült buzinak. Magyarország öröksége különösen nehéz: a szocializmusban tabutéma volt a puszta létük is, majd az első coming outot konkrétan Bajor Imre hajtotta végre a Szomszédok c. teleregényben, aki természetesen nem meleg, csak Horváth Ádám eljátszatott vele egy selypítve kacsázó, sztereotipikus, nevetséges debilt, aki imádja a gyíkbőr nesszeszerét. Ettől el is ment a kedve majdnem mindenki másnak; közismerten homoszexuális celebjeink vannak ugyan, de a norma, az elvárás az, hogy tagadják le.

Ahol jól érzik magukat, ott velük együtt megtelepszik a tőke, munkahelyek jönnek létre stúdiókban, kifinomult éttermekben és divatműhelyekben, és persze az éjszakai életből is kiveszik a részüket, ami nemcsak az annyira óhajtott pezsgést segíti, hanem szintén kenyeret ad felszolgálóknak, zenészeknek és virágárusoknak.

Ez bizonyos kényelmetlenséggel együtt jár, például el kell fogadni, hogy vannak ilyenek, és nem is szégyellik, de ez azért nem túl nagy kérés a kézzelfogható előnyökhöz képest. Viszont szemben az arctalan spekulációs tőkével, ezek az emberek roppant hálásak tudnak lenni, ha valahol befogadják őket. Akkor arról az országról szenvedélyes, könnyekig meghatódott beszámolót tartanak odahaza, világszerte, kicsit bizonyára affektálva, de őszintén. Ahogy az akadálymentesített intézményekben embernek érzi magát a mozgássérült, ahogy a pelenkázóhelyiségért hálás a kisgyerekes anyuka, úgy a buzibarát ország is elnyeri jutalmát.

Ettől nem lesz több a meleg, nem buzul be a magyarság, nem lesz kevesebb a gyerek, lényegében annyi történik, hogy eddig rossz volt itt homoszexuálisnak lenni, és mostantól meg nem jár különösebb hátrányokkal, pláne életveszéllyel. Amszterdam, New York, Koppenhága forró vibrálásával még sokáig nem vehetjük fel a versenyt, de lehetnénk Kelet-Európa buzioázisa, karavánszerája, ahova szívesen ruccannak át elkínzott meleg brókerek, üzletemberek, művészek lazítani a félfasiszta Szlovákiából, a babona sújtotta Lengyelországból, kincses Erdélyből. Vagy akár fontolóra veszik az áttelepülést is, az adókulcsok ellenére, pusztán azért, mert ez a bajba jutott, szegény, elkúrt ország mosolyog rájuk, és elfogadja őket. De ezért tenni kell, és az a minimum, hogy nem dobáljuk meg őket semmivel. Az aktív országimázsépítéshez filmfesztivál, múzeum, meleg állatok vadasparkja, radikális benettonizáció kellene, akár állami, közösségi segítséggel. Már a következő kormány feladata lesz, hogy ezt felismerje, és bátor legyen cselekedni, függetlenül attól, hogy néhány begőzölt ultra erről mit „gondol”.

Ez a nemzeti érdek. Idegenforgalmi bevétel, új vállalkozások, munkahelyek, kulturális fellendülés, kreatív buzogás, és az ezek adójából emelt óvodákban a kakaótól boldog kisgyerekek kacagása. Kár mindezt kockáztatni azért, hogy pár tucat hülyegyerek elmondhassa magáról, mekkora csatát vívott ő a fegyvertelen transzvesztiták ellen.

Melegekről korábban:
Demográfiaexport
Seggel előre
A nyolcadik utas
Forró szél
Szabadság, szerelem. Pim Fortuyn 1948-2002
Ecce homo