Már csak tízet kell aludni a Gyurcsány-kormány új programjáig. Izgi. Szürkének tűnnek a hónapok, amik új kormányprogram nélkül telnek, épp ideje már.

Annyi biztos, hogy a szocialisták képesek a tanulásra. Úgy, ahogy a legszerényebb képességű gyerekek: ha évekig ismételgetjük nekik, hogy Gyurika vagyok, akkor előbb-utóbb megtanulja kimondani. Hogy ki is az a Gyurika, azt nem biztos, hogy felfogja.

Et labora

A szocialistáknak, mióta léteznek – vagy kezdjük csak 1917-től – folyamatosan hajtogatják mindenféle arcok, hogy az úgynevezett munkára rakódó terhek túl nagyok. Elmondja a közgazdász, a bankár, a vállalkozó, a külföldről érkező evakuációs megbízott. És az ellenzék is.

Az ellenzéket 1917-ben el lehetett hallgattatni, ezért a szocialisták egészen sokára jöttek csak rá, hogy ha munka nélkül, alanyi jogon ugyanannyit kap mindenki, akkor a munka óhatatlanul kimegy a divatból. Ez annál is kínosabb, mert a szocialisták azt is vallották – a maguk vulgárdarwinizmusának kiegészítő tételeként, hogy „a munka tette emberré az embert”. Ebben volt nekik igazságuk, mert megfigyelhető, hogy ahol, úgymond, nem látja dolgozni a szüleit a gyermek, ott vannak jelei annak, hogy megindul a degeneráció, szigorúan morális, civilizációs, felépítményszerű értelemben, persze.

De ne rágódjunk a múlton, örvendezzünk inkább az ébredésen. Az első felriadáshoz elég volt egy majdnem-államcsőd, a tíz százalékos deficit felé hétmérföldes százlépéssel közelítő államháztartás. Ez volt Őszöd. A friss lendület aztán el is hasalt a népszavazáson. B terv nem volt: a Szociális Népszavazáson az egész irány bukott meg, az önrész nagyszerű elve, az, hogy legálisan, fehéren fizessünk minimális összeget olyan szolgáltatásokért, amiért egyébként feketén szoktunk, sokkal többet. Hiszen nincs abban semmi kivetnivaló, ha fizetünk az orvosnak, mégpedig annak, akivel elégedettek vagyunk. Nem volna még az sem ördögtől való, ha nem minden orvos ugyanolyan díjjal dolgozna. Hiszen nem ugyanannyit érdemel a bunkó B. felcser, aki ráadásul a Pfizernek fusizik, és százalékot kap a receptekből, vagy a mindig kedves és empatikus Zoli bácsi. Ettől olyan kedves és ügyes a magánfogorvos.

Nem sok pénz múlt ezen összesen, de például a háziorvosok javadalmazásában tisztes része lehetett volna a vizitdíjnak. Önrész nélkül mi maradt? Hát persze: pótoljuk ki a munkára rakódó terhekből. Adjon az állam még több pénzt. És úgy lőn. Az Őszöd-paradigma második oszlopa lett ez a népszavazás. Elkúrás újratöltve, megerősítve.

Mivel B terv nem volt, Gyurcsány széttárta a karját. „Ha maga nem akarja, akkor én nem tudok segíteni”, gondolták Gyurcsok József telemágussal. Akkor maradjon így, rohadjon rátok! Szundi üzemmódot benyomta, paplan fejre, fárasztó egy reggel, nem kelek fel.
 

Megállapították, hogy rendben süllyedünk.

Eddig minden oké. Ki tudja, talán odalent is jó lesz. Esetleg találunk gázt. Vagy kincset.

Egy világválság bekopogása kellett a második ébredéshez. Egész civilizált, diplomatikus ébresztés ez amúgy. Mégse háború, természeti katasztrófa vagy földönkívüli támadás. Csak épp valamivel keményebbé vált a verseny. Többek közt a munkára rakódó terhek terén: ahol egy úttörő egy hónap alatt legalább 71 ezer forintba kerül függetlenül attól, hogy megtermel-e ötvenezer forintnyi árut, ott mondjuk a könnyűipar esélytelen, a kibernetika meg nem szívja fel a segédmunkásokat. A drágább munkaerőnek pedig azt mondja a szoftvercég, hogy gyere ki hozzánk, mert itt kétszer annyit tudunk adni, nálatok meg menne a fele adóba. A többiek offshore-olják ki maguknak, amit nem akarnak bedobni az újraelosztásba.

A fűrész

Nincs más hátra tehát – az önrész-, öngondoskodás-opció kilőve –, mint látványos, roppant kínos öncsonkításba kezdeni. Hozzányúlni a nyugdíjakhoz, a szocialisták legstabilabb bázisához, az újraelosztás haszonélvezőihez, a passzívakhoz. És mivel ez sem lesz elég, jóvátenni I. Gyurcsány Ferenc történelmi hibáját, az áfacsökkentést.

Amikor az áfacsökkentést hebehurgyán meglépték, Gyurcsányék kétségbeesve látták, hogy az úgymond nem jut el a vásárlókhoz, hanem a kereskedők teszik zsebre. Még az is felmerült, hogy áfakommandókat vessenek be, akik gázálarcban felelősségre vonják a boltost, miért nem lett olcsóbb a pogácsa. Az viszont eszükbe sem jutott, hogy a kereskedőnél sincs éppen rossz helyen az a pénz, tekintve, hogy ő egy munkaadó, adóalany és szolgáltató, aki nem feltétlenül kurvázza el a bevételt. Hanem esetleg fejleszt, további munkahelyet teremt, terjeszkedik, erősödik, világvállalattá puffad és büszkék lehetünk rá.

Logikus, hogy nem tudtak ennek örülni: az utóbbi hatás lassabban, pár év alatt válik érezhetővé, ők viszont semmi ilyesmivel nem számoltak, csak pénzt akartak szórni gyorsan, minél szélesebb körben. Nem a kereskedőt akarták megnyerni, hanem a vásárlót.

Nem lesz ebben a válságkezelésben öröm. Ha a tologatás – „adóátrendezés” – hasznosnak bizonyul, az évek múlva derül ki, gyümölcseit más aratja le. Közvetlen kedvezményezettjei – egy nyugdíjemeléshez képes – kevesen vannak, szavazatuk viszont nekik is csak egy. Ha a válságkezelés eredménye csak annyi, hogy nem dől össze az egész ország, az már nagyszerű volna. De választási siker abból aligha születik, mivel ahhoz tudniuk kellene a népeknek, mit úsztak meg. És nem tudják, amíg be nem következik.

Éppen most tanulják az árfolyamkockázat mibenlétét. Nem volt hozzáférhetetlen tudás azelőtt se. Ahogy az sem, hogy a forint árfolyama korántsem stabil. Mégis a saját kárán veszi észre most sok százezer ügyfél, mire is fogadott a jenhitellel. Előtte nem sikerült megtanulni nekik. Nem is igyekezett megtanítani senki.

Viszont ha mégis összedől az egész ország, akkor nemcsak a most lenyisszanó nyugdíjasok és segélyezettek, hanem mindenki Gyurcsány és az MSZP ellen fordul. Mad Max-jelenet: a kocsiban ketyeg a bomba, a rosszfiú bokánál hozzábilincselve. Vágni kell, és aztán valahogy féllábon elszaladni. A megsemmisülésnél talán jobb lesz.

Reform és bukás. Nincs más. Nem maradt.

Ld még: Eljövendő szép napok