Érdekes, roppant érdekes. Hogy mennyire személyes az érzékenység, és mennyire rideg az ember, amíg mást ér sérelem.
Amíg a szcientológusokon röhögünk, fenekedünk ellenük, és nyilvánvaló nonszensznek nevezzük a világképüket, teljes a nemzeti egység, szent a béke. Az a gondolat, hogy nem csak ők hisznek ócska mesékben, kiveri bezzeg a biztosítékot. Mámeg! Méghogy! Az más. Abban is tök más, amiben láthatóan ugyanolyan, például hogy önellentmondó és ellenőrizhetetlen tényállításokat tesz. (Nem, barátaim, ez egyáltalán nem igaz a tudományra, az irániak pontosan ugyanolyan atombombában hisznek, mint az amerikaiak vagy a kínaiak. A vallásuk meg teljesen mást mond és eredményez, így azt is, hogy nekik még nincs atomjuk, a keresztény és a konfuciánus világnak meg van, bibibá.)
Teremtüvé, eleve
Ilyen hülyeség például a kreacionizmus. Az egy butaság, fuj, ne nyúlj hozzá; ha hozzányúlsz, moss kezet.
Van ezeknek egy tulajdonképp méltányolható, személyes indítékuk: nem hagyják, hogy feleslegessé váljon az ő jó öreg istenük, akikhez egyéb okokból ragaszkodnak, leginkább elég vad ígéretek miatt. Márpedig ennek az istennek összesen kétszer láttuk nyomát: a "teremtéskor", meg akinek úgy tetszik, volt ez az emlékeztető oltás, a Krisztus. Ha ezek a tudósok itten bebizonyítják, hogy a világ létrejöttéhez nem is kellett isten, akkor már elég nehéz lesz úgy átfazonírozni a sztorit, hogy aztán egyszer csak megérkezett, és beleült a készbe. Pedig ez történt, az istent az ember teremté, de ez most mellékes.
Arról nyilván nem nagyon lehet meggyőzni senkit, hogy az életnek nem célja van, hanem oka, és a vége a biológiai bomlás, illetve egyetlen halvány menekülőútként, talán még a 21. században az uploading: továbbmenet szoftverként. Keveslik az életet, és ki nem?
Különben is, a "tudományos" elmélet, a nagy bummtól az evolúción át, hát az is csak spekuláció, nemde? Ott voltál az ősrobbanásnál? Van róla fénykép? Cáfolni persze, mármint tételesen kimutatni, hogy az úgy nem lehetett – az nem megy, mert nem lehet valaki egyszere hülye és okos. Marad a szent kétely, hát az se hihetőbb az istennél, hogy a semmiben megjelent egy kis golyóbisnyi anyag, és felrobbant, aztán sok-sok kockadobásból kijött Johann Sebastian Bach. Sokkal kézenfekvőbb, hogy a semmiben megjelent egy isten, és teremtett. Semmiből nem lesz valami, érted. A semmiből előbb isten lesz, és az teremt valamit. Logikus hát.
Uram, Teremtőm
Örömhír, sőt evangélium, hogy lehetsz egyszerre istenhívő – a választási ígéretek maradnak -, és olyan ostobaságokat se kell mondanod, hogy az istennek még arra is volt gondja, hogy dinócsontokat ásson a földbe, puszta félrevezetésből. Éppen a katolikus egyház jutott el az arany középúthoz. Megváltotta híveit a hülyeség kényszeréből. Már csak el kéne ismerni, legalább a katkóknak, az istenit neki.
Mi az emberiség tudományos csúcsteljesítménye? Mi lehet egy csúcsmérnök, egy kibernetikus titkos álma? Terminatort tervezni, tanulásra és fejlődésre képes robotot építeni. Vagy legalább egy virtuális teret benépesíteni fejlődésre képes gépekkel. Olyan önműködő rendszert alkotni, ami alkalmazkodik és fennmarad. Egy civilizációs tojást, amit ledobunk a Marsra, és további beavatkozás nélkül zöldellő lucernássá változtat egy döglött tájat. Klafa volna, ugye?
Arról még online sem álmodunk, hogy elindítunk egy pár soros vírust, és az operációs rendszerré növi ki magát. Illetve ehhez még lassúak a számítógépek. De mi csak emberek vagyunk, nem istenek.
Ha én isten lennék
Valaha egyik kedvenc játékom volt a Colobot, pedig nem is igazán játék. Robotokat kell programozni különféle feladatokra ugyanis, és azért ez egy munka, nem játék... triangulálni meg kódot optimalizálni. Mégis roppant megelégedést nyújt, amikor a járőröző robotom önállóan üldözőbe veszi és lelövi a betolakodót. Az én nevelésem, az én gyerekem. Egyfajta apaság. Ha én nem programozom be rendesen, akkor sehova se jutott volna. Nagyobb dicsőség ez, mint direktben lefraggelni az ellent.
Szóval ha én isten lennék, akkor nyilván rengeteg eszem volna. Tuti nem flexelnék hét napig, meg gyurmáznék agyaggal gumicsizmában, hogy na akkor csinálok egy lovat, meg csinálok T-Rexet is… hopp, elbasztam, reset, özönvíz gomb, ez mehet csontnak a földbe… Nem. Megmondom, mit csinálnék istenként. Belelövellnék a világba egy olyat, hogy abból pikk-pakk - nem mérem én az évmilliókat - kivirágozna egy olyan világ, amilyennek ma ismerjük. Üstökösökkel, kettőscsillagokkal, gyűrűs bolygókkal, és itt-ott élettel. Mert úgy megterveztem azt a nyitólépést, hogy tudtam előre, ebből majd lesz nekem itt a sufni mellett egy Föld nevű kiskertem, amott a Szíriusznál meg egy tökföld, onnan jön majd a Grespik László. És a Föld nevű bolygón lassan, a tengeri gezemicéktől a majmon át kifejlődik az én választott népem, akit örömmel és büszkeséggel szemlélek majd, mint akvarista a guppikat. És mindezt egyetlen magból. Na ki a király?
Önálló, saját törvényeiből önkicsomagoló rendszert tervezni és építeni: a legnagyszerűbb módja a teremtésnek. A gép forog, az alkotó pihen.
Teherbe ejteni a világot – csak ez méltó egy istenhez. Nem az az esetlen barkácsolás, amivel a kreacionisták megvádolják. Az a saját korlátoltságuk bizonyítéka, és nem Istené.
A tudás nem demokratikus - interjú Kampis Györggyel
Stanislaw Lem: A tökéletesség bajjal jár
Utolsó kommentek