Május 31-én ez a kis ország felmeli porba hervadt fejét. Büszkén a világ felé fordulunk, és megmutatjuk, hogy tudunk mi még.

Lovagolni.

Felszórjuk világvárosunk, Budapest emblematikus terét homokkal, és lovakat hozunk oda, hogy körbe-körbe ügessenek (ezt fogjuk vágtának nevezni), huszárral a hátukon. Aztán ettől majd jön a turista, megcsudálni. Ez a nagy terv.

Geszti Péter természetesen egy zseni, de nem azért, mert kitalálta. Ezen nincs mit kitalálni, ez maga az áporodott fantáziátlanság. De képes volt keresztülverni önkormányzatokon, államon, Budapesten, hogy megvalósuljon. Igaz, ebben segítségére volt Várhegyi Attila is, aki kiváló szervező. És akinek én készséggel elhiszem, hogy egyetlenegyszer botlott életében, és jó útra tért, de azért mégiscsak papírja van arról, hogy sikkasztott. Legalább egy újévi fogadalomtétel keretében megemlíthetné, hogy leszokott.

Kell-e különösebben magyarázni, miért nem felel meg egy ló Tarzan szerepére?

Lovakrul

Eleve az ötlet egy sima, indigós koppintás, a sienai lóbuli átvétele. Meg van még másfele is ez a divat, hogy nagytestű állatokat engedünk lakott területre. Igen ám, de ők ezt nem a 21. században találták ki maguknak, hanem már egy ideje megy. A 21. században felkaptatni az Eurovíziós Dalfesztivál porondjára lovon, az már ott is ciki. Mégis mit mondjon erre Európa meg a világ, illetve az ő turistáik? Ásítva továbblapoznak: ja igen, az a kis agrárország, ahol bőgatyában lovagolnak, és lehúznak a tschárdában. Menjünk inkább Monte Carlóba, ott legalább versenyautókat futtatnak.

Oké, Péter, hogy te kisgyerekként a Tenkes kapitányára izgultál, de a mai gyerekek mecheken, űrhajókon és sárkányokon lovagolnak. A ló, az a múlt. Hol a lovi? Hova lettek onnan az emberek, a magyar urak és proletárok?

Aki mindenképp csikóst akart látni, az már látta Bugacon. Aki ritka állatokat szeretne bemutatni kicsinyének, az elmegy az állatkertbe, ahol nemcsak ló van, de tigris és medve is, sőt tatu. Ha pedig a fiúgyermek a katonáskodás iránt érdeklődik, mint a fiúgyermekek zöme, akkor tán a huszároknál jobban lenyűgözi egy díszszemle (nincs), vagy egy repülőnap (van, szerény), illetve a Haditechnikai Múzeum (szintén szerény, de legalább van benne golyószóró is, nemcsak uncsi kard meg csákó).

De mint kés a vajban, utat talál magának az üzleti szándék. Boldogan támogatja jobb- és baloldal. A jobb azért, mert minden jó, ami magyarságtudatból van gyúrva - lásd még Wass Albert. Ha rég megromlott, akkor is. A bal meg ugyanezért, és mert a lóbuli által úgy lehetnek "nemzetiek", hogy nem kell ehhez a gyökerek tyúkszemére taposni. 48, az az övék is lehet, a többi már bajosabban. Úgyhogy maradunk lovas nemzet. A traktor, az nem jöhet, táblailag tilos neki. A lovat meg beengedjük.

Kapakiállítás! Helo turiszt, zimmer frei, tekintse meg a kapakiállítást! A tanácsházán benti vécé! Aztán majd puffoghatunk, amikor jön Borat forgatni.

 

Felkínálom népgazdasági hasznosításra

Országimázsra, világraszóló rendezvényre szükség volna. De nem ártana úgy tennünk, mintha legalább a 20. századot vettük volna töriből. A gyalogos elmarad. A lovas is.

Jó kérdés, hogy miféle egyéb rendezvénnyel hívhatnánk fel magunkra a figyelmet, illetve mozdíthatnánk meg a lakosságot, aki gyakorlatilag csak a tűzijátékra megy ki nagyobb számban. És ne ló legyen, hanem valami modern. Konstruktív bizalmatlanság, az a menő.

Régi álmom, hogy éppen oda, a lóbuli helyszínére, építsünk egy szobrot. Nem kicsit, nagyot. Pontosan a Csizma térre, ahol egykor Sztálin nyolcméteres szobra állt. Egy vezérszobrot, amilyet diktatúrákban szokás építeni, és hódolni előtte. A nyugati turistának így nem kell Türkmenisztánig utaznia, ha át akarja élni a fílinget, amit egy vezérszobor kelt a diktatúra lakóiban. És akkor már mutassuk meg, hogy fejlődünk, legyen az a szobor húsz méter, vagy még több.

De ábrázoljon ez a szobor egy fiktív, mesebeli szereplőt. A hirtelen tipp, hasból - és ingyen - Darth Vader. Nem magyar (de ha kell, bebizonyítjuk), viszont jól néz ki, még akkor is bitang jól néz ki, ha fizetni kell a Lucasfilmnek a jogokért. A toronyház méretű Vaderrel mindenki le akarna fényképezkedni, aki erre jár. Magyar, kínai, amerikai. Mert ilyen máshol nincs. És özönlenének a Star Wars-rajongók, akikből még ma is több van, mint mondjuk magyarból. A fejében lehet étterem vagy kokainbarlang, felőlem üzemeltetheti akár Geszti Péter.

Hogy mit jelentene ott az a gigantikus Vader-szobor, azt az esztéták dolga lesz megmagyarázni, de nincs nehéz dolguk. Emlékszünk a zsarnokságra, de itt olyan soha többé nem lehet, száműztük a mesék birodalmába. Sőt fűzhetjük tovább: a mi zsarnokainkból végül rendre aranyos öreg bácsi lett, mint Anakinból.

Nem ragaszkodom amúgy Vaderhez, lehet az egy T-Rex is, vagy egy AT-ST, ha azt olcsóbban adja Lucas. Még jobb lenne, ha volna nemzetközileg elismert szörnyünk - ahogy a románoknak van -, de nincsen. Csinálhatnánk, akár Hanyistókból is, de ahhoz egy Gaudi, vagy egy Subirachs, esetleg egy Giger kell, hogy olyat mutasson, amire rácsodálkozik a világ. Jobban járunk az import királlyal. Az Anjou-k mellett elfér egy Sith.



 

Felkínálom 2.

Tegyük fel, hogy muszáj valami versenyt rendezni, mert nagyon erős a vattacukorlobbi. Lovat, malacot, varangyosbékát nem indítunk, mert mi egy tudásalapú társadalmat szeretnénk, nem vagyunk már kalandozó barbárok. (Tényleg, kalandozó szovjetekről miért nem beszélünk soha?)

Nettó kétmillió forint a nevezési díj erre a lóbulira. Ennyit csengetnek be az önkormányzatok, hogy indítsanak egy huszárt a Nemzeti Vágtán. Kétmillió forintból indíthatnánk egyrészt robotot (lásd itt), de ha az túl magas és kínai, az se baj. Végül is szilíciumvölgy már nem leszünk. De jó lenne, ha legalább barnaköpenyes szakiként lenne esélyünk ebben a világban. Mondjuk, hogy a kétmillió forintos keretből nem a települések, hanem iskolák, egyetemek, térségi szakképző központok indulnak a versenyünkön, és nem lóval, hanem saját építésű versenyautóval. Hogy ne legyen túl veszélyes, a beépíthető motort, a súlyt és a többi paramétert szabályozzuk, ahogy az autóversenyben szokás. És legyen az a motor elektromos - a villanymotornak egyébként volna hagyománya Magyarországon, csak mi a lóra figyelünk. (Ami elég baj, mert a Honda meg a Toyota viszont a villanymotorban érdekelt.)

Tehát a nevező iskolák csapatokat alakítanak, pilótát, konstruktőröket és szerelőket állítanak ki. Megtalálja a helyét a chiptuningban erős, szemüveges kövér srác, és a darabos mozgású parasztgyerek, aki nagyon ügyes a lombfűrésszel. És a régóta mellőzött technikatanár. A művészi hajlamú emós kifestheti a kocsit, a gazdag gyerek apukája megveszi a drága fúrógépet, a tesiszakos atlétából előbújhat a Schumacher vagy a Talmácsi Gábor.

Aztán a Nemzeti Vágtán kiderül, ki a jobb. A gyerekek pedig, akik ebben részt vettek, kétségtelenül jobb eséllyel indulnak a való világban, mint ha lovászként keresnének munkát. Nem mintha lovász egyáltalán nem kéne, de mérnök, autószerelő, szakmunkás tutibiztosan kelleni fog. És a vágta győztese húsz év múlva nem az asztalt veri, hogy miért nem tud ő elhelyezkedni lovasíjászként, hanem lekapcsolja a villanyt a laborban, és hazakocsikázik a családjához abban a hibrid- vagy hidrogéncellás vagy atomautóban, amit ő tervezett.

Ezt álmodta Gulliver a nyihahák országában.