Ehhez képest most úgy néz ki, előbb-utóbb ők fognak minket lesajnálni, és legfeljebb nőket felszedni járnak a Balatonra, mint anno a digók. És ők néznek minket a keleti barbár törzsek egyikének. Hogy mondja kend? Hogy a turul az egy főnix, és úgyis jobbak vagyunk a Szíriusz miatt? Ugyan. Hol van már az Oszmán Birodalom? És ki venné komolyan a törököt, aki annak a térképével hőzöng? Nemzetek süllyednek és emelkednek, mikor melyik.
Elkúrtuk tehát?
A látszat kicsit torzít: Románia és Szlovákia ugyanis mélyebbről indult. Járhatatlan tájak, elmaradott és megnyomorított gazdaság, csóróság. Onnan nagyobbat lehet ugrani, ami persze nehezebb is, de másrészt meg automatikusan bekövetkezik a szabadsággal. Az ő kistigrisségük részben olyan fejlődést takar, amin Magyarország rég túl van. Olyan életszínvonal-javulást, aminek egyik fele nálunk a hetvenes években lejátszódott.
Részben pedig nem. És hasonlóképp saját erejükből előznek a balti államok vagy a bolgárok. Oka kell legyen ennek, ahogy annak is, hogy mi dicsekedhetünk Közép-Európa legsikeresebb kommunista utódpártjával.
A létező világok legjobbika
Igen, ismét Kádár János. Az ő köpönyegéből bújt ki ez az egész.
A kistigrisekhez képest nekünk egy egészen barátságos, hogynemondjam emberarcú szocializmus jutott. Illetve azt vívtuk ki magunknak 1956-ban. Itt nem volt szeku. Itt nem kínoztak meg senkit egy kocsmai viccért. Nem volt kötelező lelkesedni. Politizálni se, sőt. Ám aki nem ugrált, annak lehetett Zsigulija, víkendháza, és ehetett annyi hurkát, amennyi belé fért. Nem volt persze fenékig tejfel (de a tejföl viszont igazi volt, és a tej megaludt).
Ne hallgassuk el, hogy itt egyes ellenzéki drámaíróknak nem adták elő a darabjait. A szamizdatosokat egyenesen megfigyelték és jelentéseket írtak róluk. És voltak súlyosan károsultak, tönkretett vagy ketrecbe zárt életek, vállalkozónak vagy rockzenésznek született tehetségek, akiknek nem nyílt út.
De olyan kibírhatatlanul szar azért a többségnek nem volt, hogy fegyvert ragadjon és falhoz állítsa a főtitkárt, ahogy Ceausescuval megtörtént. El lehetett lenni, na; a probléma, a csőd makroszinten jelentkezett, hogy ugyanis hitelből ment a dolog. Makroszinten történt ezért a rendszerváltás is. Nyomatékos tömegrészvétel nélkül. A tömeges, bár még mindig mérsékelt felháborodást nem az váltotta ki, hogy a rendszer kibírhatatlan, hogy nincs szabadság meg ilyenek, hanem például a vízlépcső. A kor vizitdíja.
Aztán odafönn, makroszinten megegyeztek róla az urak, hogy ez nem lesz jó, de elfelejtették pontosan elmagyarázni, miért is nem.
A végeredmény nem meglepő. Mit adott nekünk a kapitalizmus? Na jó, a mobiltelefonon, az interneten, a Suzukin és az RTL Klubon kívül? A szomszéd tehenét, azt. A viszonylagos jólét helyett olyan viszonylagos jólétet, amiben mások még jobban élnek. És egy dolog, ha Czinege elvtárs, egy másik kaszt tagja suhan a Csajkájában, mint hogyha a hozzánk hasonló osztálytársnak felvirágzik a vállalkozása, és vadiúj BMW-vel villant. Czinege elvtárs nem lehet akárki, ott nincs önvád és felelősség, nem rajtam múlt.
Ahol a szocializmus terrort és nélkülözést jelentett, ott a megtagadása könnyen megy. A "szociális vívmányok" mennek a kukába a tányérsapkás komcsikkal, a megszállókkal, a buta indulókkal együtt.
Középfölde
Mi általános iskolában románvicceket meséltünk egymásnak, és nyolcévesen is jót mulattunk rajtuk. A viccek általában arról szóltak, milyen csórók a románok, éheznek a szerencsétlenek, se csoki, se kocsi. Mi meg nyaljuk a télifagyit a Daciában, abban a szarban, amit gyártani bírtak.
Csehszlovákiáról nem emlékszem viccekre, de egy bevásárlókörútnak indult kabaréra igen. Nem tudom már, pontosan miért indult a két család Zvolenba - az egykori Zólyom -, de két kocsival mentünk, gyerekekkel. Mivel a Lenin körúti Triál kínálata szűk és unalmas volt, előre izgultunk a húgommal, milyen klafa játékokat fogunk onnan hozni. Eneszkából ugye kvarcjáték meg igazilegó meg földönkívüli csodálatosságú műanyagból készült, precíz és okos építőjátékok jöttek, ilyenre azért nem számítottunk. De valami érdekesre, egzotikusra mégis.
Ehhez képest a zólyomi játékboltot két negyvenes izzó világította meg, a homályban derengő polcokon pedig nem volt semmi más, mint búgócsiga. Egyméterenként egy búgócsiga, teljes hosszában a boltnak. Épp a búgócsigánál tartott az ötéves terv, gondolom.
Végül kínunkban, hogy legyen valami gyümölcse a shoppingolásnak, két aranyos, lakatra zárható gombaház-perselyt markoltunk fel a pénztárgép mellől. Más értékelhetőt a Deli csokin kívül nem találtunk.
Nem csoda, hogy ezek a népek kitörő örömmel fogadták a szocializmus bukását. És nem csoda, hogy hozzájuk képest minket nem olyan könnyű meggyőzni, hogy a rendszerváltás egy lottóötös.
Volt még egy kis turpisság. Ceausescu a kegyetlen, terrorral érvényesített megszorítás profitjából visszafizette a nyugati államadósságot az utolsó lejig. Kádár János ennél hosszabb távon ható megoldást választott. Makroszintűt. Komolyan vette a falfirkát: komcsik, ne merjétek emelni a sajtos pogi árát, mert baj lesz! Nem merték emelni, és baj lett. De amikor makroszinten beüt a krach, az már a kormány dolga, ő csinálta, oldja meg. Mi dolga a munkásosztálynak az államadóssággal? Semmi se. Azzal őt hagyják békén.
Olyan Stockholm-szindrómát gombolyítottunk magunknak, ahol a túszejtők és a túszok is mi vagyunk. A legvidámabb barakkból a legnehezebb a szabadulás.
Utolsó kommentek