Hiába keseríti meg milliók mindennapjait, hiába tud róla mindenki, a magyar politika a mainstream sajtóval karöltve söpri szőnyeg alá. Mintha nem is lenne ilyen. Mintha a statisztikákból nem látszana napnál világosabban, mi a helyzet.

Kár tagadni: a fonyi fatolvaj, az olaszliszkai lincselő nemzetisége akkor is nyilvánvaló, ha szemérmesen elhallgatják a híradások, legalábbis amíg az OCÖ óbégatni nem kezd. Bizonyos bűncselekmények elkövetői közt magasan felülreprezentált a cigányság. A borsodi falvak tolvajai, rablói, Ferencváros betörői, a színesfémgyűjtők jellemzően közülük kerülnek ki. Tudja ezt mindenki, kimondani mégis illetlenség.

Ennél csak egy tabu erősebb: a fehérbűnözés.

Ha fatolvaj támad erdőőrre baltával, sejtjük: cigány volt. Van, aki mentegeti, van, aki gyűlöli, de tagadni felesleges. Ha rendőrre támad a molotovkoktélos horda, akkor viszont soha senki nem beszél arról, hogy ezek kivétel nélkül nemcigányok.

A színesfémgyűjtő a folklórban, alapértelmezés szerint cigány, ezen nyugodtan röhögünk együtt Fábryval és Sasjózsival. A lopott fém áfáját elcsaló bűnöző viszont természetesen fehér. Sőt még az is lehet, hogy miniszter. Ez nem tűnik fel senkinek?

Kábellopásban bizonyára vezet a cigányság. Alapítványi, pártfinanszírozási, autópályaügyi bűncselekményekben viszont elenyésző az érintettségük. S míg a cigány legfeljebb hiába tagad: milyen málác, milyen málác? – addig a fehér bekocsikázik az Országgyűlésbe, és vihogva megfúrja a törvényt, ami felelősségre vonhatná, ha esetleg feloldanák a mentelmi jogát.

White power

A magyarországi terrorrendszereket nemcigányok üzemeltették; a kevésbé terrorisztikus rossz rendszereket úgyszintén. Az utcai bűnözésben lehet, hogy jók a cigányság eredményei, de az igazán szaftos, milliókat megnyomorító bűnöket rendre fehérek hozták össze. Fehérek követték el az 1956-hoz kötődő legsúlyosabb bűncselekményeket: a tömegbe lövetést, a lincseléseket, a gyerekkatonák felfegyverzését. Utóbbiért ma Afrikában is halálra keresik a bűnösöket, nálunk szoborral emlékezünk.

A börtönstatisztikák látszólag azt mutatják, több a bűnöző a cigányok közt. Közelebbről azonban kitűnik a még ijesztőbb valóság: a fehérbűnözők összejátszanak egy másik veszélyes nemcigány csoporttal - az ügyvédekkel. Ezek aztán hajmeresztően képtelen hazugságokkal lehetővé teszik, hogy súlyos és bizonyított bűncselekményeket is megúszhasson a fehér elkövető. Tízezer forint felett a bolti tolvaj börtönbe kerülhet, százmillió fölött már nem.

A magyar futballmeccsek után rendezett godzilláskodás sem a cigányság sportja. Naná, ha azt olvasom, hogy a sértettnek segítségére sietett népes rokonsága, majd Molotov-koktélokkal satöbbi – akkor tudom előre, hogy ezek cigányok. Ha meg azt, hogy szurkolók egy csoportja szétverte a metrót, majd Molotov – akkor biztos lehetek benne, hogy tiszta tekintetű, tősgyökeres magyar legények voltak ezek. Népes rokonságuk azt se tudja, hol vannak. Ügyvéd viszont akad ezekhez is. Szándékváltás, az.

Fehérbűnözés létezik, éppen annyira, mint cigánybűnözés. A fehérkérdés azonban nem oldható meg egyik napról a másikra. A normasértések következetes, szigorú, ám a kollektív büntetést elkerülő megtorlásával, generációk kihalásával és megváltozásával, évtizedes távlatban szoríthatók csak vissza a nemcigány magyarok kultúraspecifikus, káros jelenségei. De ehhez előbb meg kell értenünk, és mindenekelőtt fel kell ismernünk a fehérbűnözést.