Let the Sunshine in
Az egyik a Hair, ami végül is több mint film – színpadra vitték sokfelé –, de filmként jutott el a legnagyobb tömegekhez; nálunk otthon az egyik első alkotás volt, amit VHS formátumban megőriztünk ismételt megtekintés végett. Emlékszem, általános iskolában megkérdezte az osztályfőnökünk, ki nem látta a Hairt, és azt az egy kislányt jól meg is szégyenítette. Hja, az még ilyen poroszos suli volt.
Szerintem a Hair meglehetőset ütne manapság. Jó, hippik már nincsenek, és a korabeli színészi játék felett is eljárt az idő. Talán legjobb lenne újraforgatni vagy –rajzolni az egészet, teljes konkrétsággal rátolva Irakra. Nem a hippivilág volt abban a lényeg, hanem hogy az imperialista háború rossz dolog, abba belehalni meg pláne.
Demagóg, naná. Mint minden szerelmes vers. Meg egyszerűsít, és nem veszi figyelembe a geopolitikai realitásokat. Mint ahogy senki, akinek valakijét agyonlőtték Vietnamban. Vagy 56-ban, vagy Irakban.
Michael Moore elmehet a picsába a szájbarágós gagyijával. A Hair elmondott mindent Vietnamról, amit el kellett mondani. Anélkül, hogy belehazudott volna a kamerába. El tudná mondani ugyanezt Irakról. Élni jobb, mint meghalni olajbárók és sokcsillagos tábornokok kedvéért: ennyi. Ha mindez énekelhető, annál jobb. Ha újra felhangzik a Let the Sunshine in, akkor bukik mindenki, akinek köze volt a háborúhoz.
The Sleeper has Awaken
A másik beérett film, sőt univerzum a Dune. Ott sem a film, hanem Frank Herbert nagyszerű regényciklusa hordozza a kincset, de mégis David Lynch vitte vászonra, és úgy jutott el milliókhoz. Herbert egyértelműen, leplezetlenül mintázta meg a távoli jövő spirituálisan emelkedett, fanatikusan harcoló sivatagi népét, a fremeneket – a Közel-Kelet muszlim civilizációjáról. Első blikkre akár úgy tűnhet, Paul Muad-Dib szerepében Kyle MacLachlan valójában Oszama bin Ladent játssza el. A valóságban nincs az iszlámnak Kyle MacLachlanhez mérhető vezére, amióta meghalt Gamal Abdul Nasszer. De megvan minden egyebe. A hite, a kitartása, az aszimmetrikus hadviseléshez szükséges doktrínák és eszközök. Amikor Paul Atreides és a fremenek homokférgeken a császári palotának rontanak, az nem a Transformers gagyi filmtrükkje, hanem az iszlám gerillaháború nagyszerű allegóriája.
David Lynch persze a maga látomásos módján rendezte át Herbert univerzumát, a hardcore Dune-szúfisták nem is tekintik kanonikusnak a filmjét. De mégis, a zsenikhez méltóan az egésszel, a feelinggel ragadta meg a sivatagbolygó, a sivatagi szabadcsapatok romantikáját.
És azt, hogy az irányított romantika történelemalakító erő.
A Dune elévülhetetlen érdeme, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomba, amelyben addig a tudomány elsősorban fizikát, űrutazást, lézert, csillagászatot jelentett, behozta a társadalomtudományt, a vallást, és a feudalizmust. Hiszen ezeknek is van jövőjük, nemcsak a rakétatechnikának.
Jut eszembe: a végén az arabok győznek.
A regényből egyébként készült tévés minisorozat, de az a Viasat közönségén belül maradt. A Lynch-féle mozifilm pedig jórészt azért lett bukás, mert speciáleffektben spórolásra kényszerültek. Ma már rendelkezésre áll a technika, hogy az akkori bénaságoktól megszabaduljon a film, amely amúgy ma is parádésnak minősülő szereposztásától akár világformáló csúcsteljesítmény is lehetett volna, mint a Star Wars. Elég annyi, hogy H. R. Giger, az organikus képzőművészet zsenije készítette volna a díszleteket, de nem volt elég pénz őt megfizetni.
Volna még egy csomó nagyszerű alkotás – például a Starship Troopers -, aminek üzenete, lényege, értelme van, ma még inkább, mint anno. A Hair és a Dune azonban olyan filmek, amelyek az egész nyugati világnak elmondhatnák újra: ami most folyik, az nem új a nap alatt. Hiányuk silány, fröccsöntött gagyiknak ad teret. Már egyszer végiggondoltuk ezt az egészet. Emberélettel fizetünk minden egyes napért, amíg nem fedezzük fel újra.
Utolsó kommentek