Testvéreim, magyar hitűek!

Megnyomorított életünk minden keserves napján szembesülünk azzal, hogy a csalással, hazugsággal hatalomra került kormány nyíltan háborút visel a magyar vidék, a magyar falu ellen. Tudják, hogy a magyarság megtartó ereje nem a döglesztő levegőjű, züllött nagyvárosokban, hanem a kis falvak meghitt melegében gyökerezik. Most ezért egyszer s mindenkorra le akarnak számolni a vidéki élettel.

Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját kalapácsos lidércek szögezik be, írja Csoóri Sándor Márciusi levelében. Igen, a falurombolás mértéke Ceausescuéhoz fogható. De most nem buldózerekkel és nyers erőszakkal, hanem a vidéki élet ellehetetlenítésével, ravasz előrelátással történik. Nem a házakat döntik romba, csak a közösség létfontosságú szerveit metszik ki. A falu marad – de odavan a nádtetős iskola, és vele a gyerekzsivaj. A kisdiákokat a szomszéd városba hordja már a busz. Oda a meghitt kisposta, ahová hideg napokon mindig betérhettünk egy kellemes csevejre. Mobilposta jár helyette, idegenként érkező, hideg zöld fémgép, hetente néhányszor. Némán hallgat a vasútállomás. Ahol talán már Széchenyi óta vonat pöfékelt, ott Gyurcsány óta csak a száraz gaz zizeg.

Lakájaik, a kollaboráns elit, a pénzért hegedülő szakértők persze elmagyaráznak készséggel bármit. Kíméletlenül odavágják: nem éri meg, nincs elég gyerek, nincs elég ügyfél, nincs elég pénz. Erőforrásokról, gazdaságosságról gágognak, mintha nem emberekről lenne szó, hanem kínaiakról. Olcsóság, hatékonyság, kihasználtság, üzemméret – ezek az ő varázsszavaik. Kevés a pénz? Nincs elég felszerelés és ember? Hisz lenne elég, ha nem tették volna tönkre Magyarországot.

Báránybőrben

Magyar testvéreim! Az országot járva keserűen döbbentem rá, a falurombolásban a népellenes kormány olyan szövetségesre lelt, akiben pedig mi, nemzetben gondolkodó, hívő emberek mindeddig megbíztunk. A magyar falu megfojtásában tevékenyen részt vesznek a történelmi egyházak.

Ma már rengeteg falunak nincs saját plébánosa. Színkatolikus községek hitélete sorvad el, mert a körzeti pap csak minden második, harmadik vasárnap celebrál misét. Kettő vagy olykor még több falut lát el egyetlen pap. Mobilpapok, motorizált tisztelendők cikáznak a kis fehér templomok közt. Mitől jobb ez, mint a mobilposta? Semmitől. Ugyanaz az üzleties, sárbaragadt, embertelen szemlélet.

De még működő templom sincs mindenütt. Csöppnyi katolikus, református, evangélikus közösségek haldokolnak egyházi szolgáltatás nélkül szerte az országban. Idős, beteg emberek kényszerülnek hosszú, kimerítő utazásra, ha a vallásuknak megfelelő istentiszteletet szeretnének látni.

S ha nekik szegezzük a kérdést, az egyházak válasza kísértetiesen emlékeztet a faluromboló kormány érvelésére. Kevés a hívő, nincs elég pap, nincs elég pénz. Lélekromboló, kalmárszellemű szófacsarás. Nem mondják ki, de ők is az erőforrások, a gazdaságosság, a hatékonyság hamis bűvöletében élnek. Nincs elég pap? Akkor valaki valamit elrontott.

Kígyót melengettünk a keblünkön. A történelmi egyházakat a vörös gyilkosok maradéktalanul betörték, árulóvá tették hosszú uralmuk alatt. A főpapok közt több az ügynök, mint a szocialista frakcióban. S még ma is nekik jelentenek. Szavakban ostorozzák a kormány intézkedéseit, de tetteikben még meg is előzték őket. Gerinctelen alkalmazkodásuk az úgynevezett realitásokhoz, agyafúrt „ésszerűsítéseik” szinte karikatúrái a kormány intézkedéseinek. A diktatúra szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába.

Barátainknak hittük őket, mert hinni akartunk. Csak egymás közt súgva-búgva furcsálltuk, amikor a Szentatya elárulta a csángókat. De az egyházak nem támaszaink voltak, hanem ellenségeink. Akiknek szemeik vagynak, lássák. Isten legyen irgalmas hozzánk!