Olvasói levél ritkán fordul itt elő, kiváltották részben a kommentek. Ezt most mégis közlöm. Azért is, mert mikor legutóbb végigkattintgattam a wiwet, meglepődtem kissé. Azon, hány volt osztálytárs, ismerős, évfolyamtárs távozott külföldre. Sokan egyértelműen jelzik: nem óhajtanak hazajönni. Visszalátogatni, beleszagolni, újra rájönni, miért mentek el, azt igen. De hazaköltözni már nem. És az az érdekes, hogy most nincs háború, nincs ötvenhat, béke van. Csak valami bűzlik, Dániában viszont már nem.
••••••
Kedves Árpád,
Ez az első alkalom, hogy ilyesmit írok, de valamire nagyon rátapintottál. Egy ideje gondolkozok már azon, hogy összeállítok egy "How to be Hungarian 101" című útmutatót, főleg külföldieknek. Hogy ők is tudják, milyen remek nép vagyunk, és mi áll a sikerünk mögött. Valahol a környéken tapicskoltál te is, én viszont akkor most megosztom veled, mi van itten elásva a kutya mellett.
Régóta tartja magát a nézet, hogy az individualizmus országa Amerika. Nos, ennél nagyobb tévedés nincs. Az Individualizmus Országa ez a kicsiny hon, itten. Mert ha jól belegondolsz, akkor itt az emberek első reakciója: "Ez jár nekem." Nem jár. "Ezt megengedhetem magamnak, mert..." Nem, nem engedheted meg magadnak. Mert egy társadalomban élsz, egy közösségben, aminek vannak szabályai, csak éppen mindenki szarik bele.
Tudod, talán azért vagyok erre ennyire érzékeny, mert 36 évesen lettem apa. És látom, amit látok. Ember volán mögött még nem engedett át úttesten. Pedig nem Pesten, hanem tőle kicsit - nagyon? - messze lakunk, alig 25 kilométerre. A Duna-parton el lehet dobálni a sörösüveget, pedig naponta egy rakás gyerek mászik meg csúszik a homokban, mi meg barom módjára szedjük össze a cserepeket. Autó nem lassít, sorban nem engednek előre, sőt: ha gyereked van, dögölj meg.
Félre ne érts, nem egy frusztrált apa sirámairól van szó. Mert nem. Hanem arról, hogy hirtelen kezdtem megérteni ezt az országot. Beletellett egy időbe, de asszem, értem, és most már nagy az egyetértés a feleségemmel: innen menni kell. Nem azért, mert olyan finnyásak vagyunk, hanem azért, mert nem akarjuk, hogy ebben az országban nőjön fel a fiunk. Ahol csak az egyén számít, a közösség, amelyben él, nem.
Éltem egyszer pár évet Amerikában, és - most röhögj ki nyugodtan - ott inkább van közösség, mint itt. Ott van mosoly, még ha udvarias is, előzékenység, még ha automatikus is. Itt vagy kikönyöklöd magadnak, amit akarsz, vagy dögölj meg. És ez nem a politikáról szól. (Oly jó lenne belemenni, hogy ha gyereked van, akkor TÉNYLEG dögölj meg, te nyomorult hülye, te ostoba állat, hát ennyi eszed van neked, hogy gyereket szülsz, és fel akarod nevelni? Oldd meg. Tessék, mondom még egyszre hangosan: OLDD MEG. Mindegy, ez most nem a kormány szapulása.)
Kutyát akarok, hát veszek, baszd meg, nevelni nem fogom, az sem érdekel, ha üvölt egész éjjel, enni csak ritkán adok neki, és persze póráz nélkül sétáltatom. Mert nekem ez jár. Ha van sikítóm, akkor hétvégén meg reggel fogok vele acélt vágni, mert nekem azt lehet. Kisgyerek fürdik a vízben? Bazeg, naná, hogy beengedem a kutyámat mellé a vízbe, mert azt nekem lehet. Várok a kurva kompra, érted, várok, a kurvaanyját, hogy nem jön, és jól leparkolok az egyetlen bicikliútra Szentendrén, nehogy már bazeg a biciklis el tudjon menni. Mert nekem lehet.
Sorolhatnám, gyanítom, te is tudnád sorolni. De minek. Az van, hogy az egyénnek mindent szabad, mindent, amit csak akar. Olyan helyes volt, amit Churchillről írtál. Az van, hogy az ott egy értelmes ország, ez meg nem az. Itt senki sem enged jottányit, mert jár neki, hogy tartsa magát az álláspontjához, és nehogymár én engedjek, engedjen a másik, az úgyis hülye, én meg nem, oszt jónapot.
Namost nekem meg az jár, hogy elhúzok ebből az országból a faszba, mert nem elég, hogy nem akarom, hogy a fiam itt nőjön fel, még azt sem akarom, hogy magyart lásson. A szülein kívül. Akik talán vannak annyira értelmesek, hogy azt a maradék okádék jellemvonást is levetkőzik magukról, ami megmarad bennük.
Nem Amerika a lehetőségek és az individualizmus hazája, hanem ez itt. Mert itt mindenkinek minden kurvára jár.
Hova menjünk?, kérdi a feleségem. A magyar határtól nyugatra, mondom, és bólint. Dolgozunk rajta.
Szóval az az én ötletem, hogy ugyan már, írjuk meg közösen, sokan a "How to be Hungarian 101" című kis összeállítást. Hogy mi is tudjuk, kik vagyunk.
Na, ezt neked írtam, de ha valahogy közzéteszed, persze.
Üdvözöllek
Bálint
Utolsó kommentek