Cs. Kádár Péter éhségsztrájkba kezdett, mert kitették a szűrét a Magyar Rádióból, pedig harminc évig dugdorászta a banándugókat. De közben elhervadtak a banándugók. Elkeseredése és indulatos elszántsága érthető. Gyermekei vannak és rosszul kereső felesége; amiért akcióba lépett, az valódi sorscsapás. Szociális baleset. Szolidaritásra és gondoskodásra van szükségük az újrakezdéshez. Az volna a népmesei báj, ha előlépne valamelyik nemzeti mágnásunk, megveregetné az áldozat vállát, és így szólna: szar ügy, Csé, de fogd ezt a hatmilliót, és nyissatok belőle kisboltot, elővásárolj földet, vagy tanuld ki a videóvágást, és helyezkedj el.

A szolidaritás mindig önkéntes.

Az elbocsátott hangmérnök nyilatkozatai és a reakciók egy része viszont abban látja a megoldást, hogy vegyék vissza őt a közrádióba, és hadd menjen onnan nyugdíjba. Mert lehet, hogy régi vágású, és nincs helye egy modern rádióban, de akkor inkább maradjon kicsit még olyan a rádió, amilyen mindig is volt, harminc éve, harminc évig.

Elmondom hát senkinek

Cs. Kádárnak (személyes honlap! achtung, röhej!) egyébként alkalma nyílt bizonyítani, van-e helye neki. Főállású munkaviszonya mellett alapította és vezette vagy tíz évig a civil FIKSZ Rádiót. Nos, én oda bejáratos voltam, mert egy barátom ott dolgozott. Ha nem így lett volna, talán azt sem tudnám, hogy volt valaha ilyen rádió. Ugyanis a kutya se hallgatta, olyan ügyesen szerkesztette meg Cs. Kádár Péter. Az embereivel, hja, azokkal kivételesen prosztó módon bánt, tekintélyből kormányzott, és ez neki pont nem állt jól. Érdekes, alulról nézve neki se tetszik.

A rádió és főpapja azzal szerzett némi ismertséget, hogy a Jobbikhoz hasonló szorgalommal jelentgette fel a Tilos Rádiót. Ugyanis egy ideig azonos hullámhosszon osztoztak, este tízig volt FIKSZ, aztán Tilos, ha jól emlékszem. És hát ezzel egészítették ki az amúgy reménytelen küzdelmet. A FIKSZ Rádió azóta sem érdekel senkit, bár lássuk be, közben a Tilos is elvesztette fölényét.

Nos, ezzel a teljesítménnyel, hozzáállással, tehetséggel Cs. Kádárnak valóban helye volt a közrádióban egész mostanáig. A síkhülyéktől síkhülyéknek készülő Vasárnapi Újság, a hajóvonták, a csikorgóan unalmas, krónikusan elavult műsorok, a sűrű sötétbarna középszerűség közegében egyenesen lubickolhatott. Különben is, ki vette volna a fáradságot, hogy kirúgja? Én Kondor Katalin szájából hallottam, hogy amíg egy „értékkereső” ember hallgatja a Magyar Rádiót, addig így kell csinálni. Ilyen üzletpolitika mellett tényleg mindegy, hány hangmérnök van állásban.

Sose hallok olyan

Megrohantak az emlékeim, úgyhogy mesélek az orosztanáraimról. Kettő volt összesen, az én évjáratomnak épp csak elkezdték tanítani az oroszt, aztán jött a rendszerváltás. Az első valamilyen Éva néni volt, de nekünk úgy kellett szólítani, Jeva Joszifovna. Nem volt orosz származású, magától találta ezt ki; az apja tehát József volt. Hatvan körül járt, ősz haját kontyba fogta, az oroszkönyvben a Bábuska címszónál szerepelt. Az oroszteremben szputnyik és a Kreml ocsmányul fröccsöntött műanyag mása. Jeva Joszifovna csillogó szemmel mesélt nekünk a Szovjetunió tájairól, táncairól, gyerekjátékairól, Moszkváról. Valamint a Nyírfácska – Berjoza – lemezboltról, amely a szovjet kultúra házában működött, és árult balalajkát és matrjoskát is. Zenét hallgattunk, gyerekdalokat énekeltünk. Jeva Joszifovna nyilván évtizedekig tanított oroszt, és nagyon is jól csinálta.

A második orosztanárom Vera néni volt. Jóval kevesebb lelkesedéssel viszonyult az oroszsághoz, de szerettük őt is. Ámde akkor már recsegett-ropogott a rendszer, és ezt általános iskolásként is pontosan tudtuk. Ahogy azt is, hogy a kötelező oroszoktatás megszüntetése a küszöbön áll. De mi lesz Vera nénivel? – kérdeztük tőle a szünetben, és Vera néni bizonytalanul közölte, hogy kétszakos tanár ő, a másik szakja pedig magyar, de bizony az orosztanárok jövője sötét és baljós.

Ettől elszomorodtunk már kisgyerekként is. Szegény Vera néni, és pláne szegény Jeva Joszifovna! Kirántották a talajt a lábuk alól. De az mégsem jött számításba, hogy az orosztanárok érdekében mégse legyen rendszerváltás, vagy hogy tartsuk meg a kötelező oroszt. Tizenkét évesen is tudtuk, hogy ilyesmi miatt nem fékezünk. Reméljük a legjobbakat. De tudjuk és szentül hisszük, hogy a matrjoskának annyi, és a kvarcjáték a jövő.