A számítógépes játék elsősorban szórakozás, de néha lehet tanulságos. Nem a pisztollyal rohangálós fajta – illetve az másképp -, hanem a stratégia. Főleg ha azt próbálja ábrázolni, hogyan működik az emberi történelem. Hátrányuk, hogy iszonyú időrablók, mert a jó játékban sokat kell gondolkodni. A Civilization, minden idők egyik legjobb játékának tanulságai következnek.A játékos egy nemzetet, illetve egy „civilizációt” irányít, egy legalább ötezer évig élő, belülről megdönthetelen, teljhatalmú uralkodó pozíciójából. (A szerep szívmelengető, bár nehéz elképzelni. Némi magyarázattal megtámogatta az Alpha Centauri című másik Sid Meier-játék, meg a Dűne Istencsászára című Frank Herbert-regény.)
A birodalom alapját a városok alkotják, amelyek a körülöttük elterülő tájon gazdálkodva élelmet, ipari kapacitást és pénzbevételt – adót – adnak az államnak. Ha van mit enni, egyre gyarapodnak, és minél nagyobb a város, annál többet termel, és annál értékesebb. Tehát jó, ha minél nagyobb területünk van, mert bár nem feltétlenül a legnagyobb állam a legerősebb, de az fix, hogy a fing kis országocskák labdába se rúgnak. Eddig stimmel.
Ha az erő velünk, ki ellenünk?
No, amikor aztán megtelik a térkép, és nincs már elérhető közelben gazdátlan föld, akkor kezdi az ember méregetni a szomszédai határát. Hogy milyen szép kövér legelőik vannak ezeknek a primitív hülyéknek, és ki se tudják használni.
Vannak különféle nyersanyagok is: ha nincs szén, akkor nem lehet például vasutat építeni, se gőzhajót, és az gáz. Ettől pláne nézelődni kezd a játékos a többi nemzet háza táján, és bosszankodva látja, hogy bezzeg a négernek meg van. Aggya már ide, kell. Előfordul, hogy ad, de a kereskedés drága is meg bizonytalan – lásd a Gazpromot –, úgyhogy legjobb volna tőle elvenni örökbe.
Ne próbáljuk ki a valóságban: természetesen az áhított, szénben gazdag terület eredeti tulajdonosának mindenféle jogai vannak, sőt az ENSZ is nyilatkozatban figyelmeztet, hogy nem szabad elvenni, és a Biztonsági Tanács is mittudomén megvétózza, vagy mi a faszt szoktak ezek hegyezni. Ezt a játék nem modellezi, ami hiányosságnak tűnik, de őszintén szólva pont leszarnám, ha modellezné is. Nekem tízezer dragonyosom van, tehát akkor is elveszem azt a bányát, ha igazgatói pecsétes ejnyebejnyét kapok.
Hogy miért muszáj elvennem az ártalmatlan négerektől a bányát? Azért, kérem, mert a szomszéd vikingekkel eddig is háborúztam, ezután is fogok, és nekik viszont van szenük, tehát lesz csatahajójuk. És akkor aztán szarban leszünk. Hát legyenek szarban inkább a négerek.Nem ábrázolja a játék azt a szarhabarást sem, amit a háborúk körül csapni szokás, és amiről olyankor a lapok írnak: nincs égő Reichstag, túlreagált merénylet, hazug kémjelentések, emberjogi casus belli. Csak az erő van. Elég az: a történelem konfliktusok sorozata. A stratégiai játékok ritkán látványosak, mégis nagyszabású, lelkesítő vállalkozás, ahogy egy nemzet összekapja magát, felfegyverkezik, majd flottára kap és partraszáll a szénért. Előtte visszaváltunk diktatúrába, ne lázítsanak a hippik.
Para bellum
Dióhéjban ez a háborúsdi. Hogy mi folyik békeidőben? A háborúra való készülés, semmi más. Ha épp nem fenyeget senki, akkor hódításra készülünk, ostromfegyverekkel, tankokkal és kémkedéssel; ha igen, akkor védekezünk és befelé növekszünk, növeljük a kapacitásunkat kutatás és építkezés által. A Civilization modelljében a fejlődés elkerülhetetlen kényszer, amit viszont nem filozófiai szabályok tartatnak be, hanem a többi nép. Aki lemarad, az azt veszi észre, hogy jönnek a szomszédok villámló bottal, és irgalmatlanul lerohannak.
Ahogy nőnek a városok, egyre több lesz a bajkeverő, az elégedetlen. Mindenféle bajuk van: nem akarnak háborút, meg némelyiknek alapból rossz. Őket népjóléti pénzosztással, szórakoztató létesítményekkel, vagy vallási épületekkel szedáljuk le. Ha hőzöngenek, kapnak egy templomot, oszt nyugi van. (A Civ IV már megpróbálja pontosabban modellezni a vallást, felemás eredményekkel.)
Isten nincs, vagy legalábbis nem szól közbe.
A győzelem azé, aki megszerzi a világuralmat, de van másik út is. A legfejlettebb országok végül elkezdhetik egy gigantikus kolonizációs űrhajó építését, egy egész birodalom munkáját igénylő projektet. Aki előbb elkészül, az nyer. Szép, innen nézve naiv, és szintén a terjeszkedést fetisizáló megoldás.
A szimuláció tanulságai a következők.
Az expanzió szükségszerű.
Nemzetközi jog nincs, csak erő van.
A vallás a nép ópiuma.
Fantasztikus dolog egy országot vezetni. Fantasztikus.
Az utolsó 100 komment: