A felületes újságolvasó keveset tudott meg Pim Fortuynról, a 2002-ben meggyilkolt holland politikusról. Leginkább "előretör a szélsőjobb, juj" jellegű cikkek tudósítottak hirtelen karrierjéről, bizonyosnak jósolt választási sikeréről, majd az országos sokkot kiváltó merényletről. Fortuyn állandó jelzői közt szerepelt, hogy idegengyűlölő, rasszista, de a híradásokban nem nagyon különböztették meg az oldschool neofasisztáktól: Le Pentől, Haidertől, Bossitól. A részletesebb portrécikkekből azért a magyar polgár is felismerhette, hogy Fortuyn meglehetősen új színt vitt a "szélsőjobboldaliságba": a rózsaszínt. Akkora buzi volt ugyanis, mint… na ugye, Magyarországon ekkora buzit nyíltan meg se szabad nevezni. Ahogy mondani szokás, megfő a kezében a tojás. Ő viszont vállalta, comingoutolt, percig se tagadta.

Nahát! Pedig a fasiszták könyv szerint gyűlölik a kisebbségeket, köztük a homoszexuálisokat, mert a Biblia így meg úgy. Nos igen, Fortuyn más volt.

A szabadság haszonélvezője

Abból indult ki, hogy ő azért lehet ilyen elégedett, gazdag buzi, mert a holland liberális demokrácia van olyan érett, hogy elviseli őt, és belátja, hogy ez az ő dolga. Természetesen figyelemmel kísérte azokat a szélsőségeket, amelyek az ő élveteg szabadságára veszélyt jelenthettek. Hogy-hogy nem, Fortuyn úgy látta, hogy pillanatnyilag nem a maroknyi holland neonáci fenyegeti szexuális, szólás- és egyéb szabadságát, hanem azok a külföldi eredetű szubkultúrák, amelyekben a türelem még nem fejlődött ilyen szintre.

Fortuyn egyértelműen hitt a társadalmi fejlődésben, és úgy ítélte meg, hogy Nyugat-Európa előrébb tart, mint például a muszlim világ. Azonban ha túl sokan települnek be a visszamaradott kultúrákból, akkor a saját jatagános-lefejezős-asszonyverős korlátoltságukba rántják vissza Európát. Akkor aztán lőttek a melegjogoknak, meg persze a női, gyermek- és általában az emberi jogoknak en bloc.

Eddig és netovább, mondta Pim Fortuyn, meg azt is, hogy Hollandia megtelt. Úgy látta, hogy a saját nehezen szerzett szabadságunk kiterjesztése olyanokra, akik azzal visszaélnek, illetve akik ugyanezt nekünk nem akarják megadni, öngyilkos perspektíva. Nem az egyetlen, de a fő veszélyt látta az iszlám terjedésében.

Fortuyn szociológusprofesszorként nyilván tudott arról, hogy iszlámból is van ilyen meg olyan, de nemigen foglalkozott irányzatok történeti és teológiai megkülönböztetésével. Csak az érdekelte, az illető emberek tervei közt szerepel-e, hogy őt valamilyen módon elpusztítsák például azért, mert buzi, vagy mert nem hisz Allahban, és ezt kimondja. Azt szűrte le, hogy a válasz többé-kevésbé igen. Javaslata pedig az volt, hogy akkor ezeket az embereket asszimilálni, nevelni kell, amíg nem késő, addig pedig megakadályozni a további ilyenek beáramlását.

Ügyes, inkorrekt médiaszereplő volt. Mondandóját gyakran példabeszéddé, szlogenné butítva adta elő, érzelmekkel játszott, nem állt neki elmagyarázni a bulvárfogyasztónak, hogy mi is a Korán. Szívesen hivatkozott bevándorlók által elkövetett bűncselekményekre. Ezzel a taktikával a 2002-es választáson esélye volt arra, hogy a legnagyobb parlamenti frakciót alapítsa meg.

Amikor kilenc nappal a választás előtt agyonlőtték, egész Hollandia lélegzetvisszafojtva várta, hogy megerősítsék: az elkövető épp egy olyan fanatikus, agresszív muszlim vadállat volt, amilyennel ijesztgetett. Aztán kiderült, hogy nem. Hollandia megnyugodott.

Ami Fortuynnal nem történt meg, az aztán Theo van Gogh sorsa lett, akit egyértelműen az iszlámot kritizáló filmjei miatt öltek meg – kifejezve ezzel a felháborodást, amiért agresszívnek állította be a muszlimokat.

Ki a fasiszta?

2002 óta az akkor még közel szalonképtelennek számító gondolatok felszivárogtak az európai mainstreambe. A nagy pártok elébe mennek a helyi Fortuynok felemelkedésének; Tony Blair a multikulturalizmus válságán töpreng, és azon, hogy jé, a gyökeresen eltérő értékrendek talán mégse férnek össze. Azóta nemcsak a londoni és a madridi robbantásokon vagyunk túl, hanem az összeférhetetlenséget elvi szinten illusztráló dán karikatúrabotrányon is. Az indulatok megfogalmazásában ma már Fortuyn akár óvatosnak is tűnhet. Az iszlám világ tovább radikalizálódik, a mérsékelt hangok alig hallatszanak, míg az atlanti civilizációban a holokauszt emléke nemcsak tompul, de át is értékelődik. Az iszlámfasizmus fogalmának bevezetésével (Bush) abban a világháborús képletben már egyre kevésbé a zsidó áldozatoknak, mint a náci elkövetőknek felel meg a radikális iszlám. A nácikkal viszont, mint kiderült, nincs miről tárgyalni, mert ahogy Németh László tévesen a zsidókról írta: Shylocknak a szív kell.

Amilyen ügyes showman volt Pim Fortuyn, olyan rossz szervező. Pártja a halála után szétesett. Az elejtett zászlót – más hangsúlyokkal, meleg helyett feminista alapon – Hollandiában a szomáli Ayaan Hirsi Ali vitte tovább. A jól tartott békés kisebbségek kitermelik a szabadság keménykezű védelmezőit, törvényszerűen.