
A doku-propaganda címerállata a mi korunkban Michael Moore, ez az igénytelen, hazug és primitív tuskó. Szimpla hazugságaihoz képest Riefenstahl filmjei épp csak egy csöppet manipulatívak.
Halacskás-korallos cuccot láttunk eleget, bár általában nem klasszikusokkal, hanem Jean-Michel Jarre-ral festik alá. Riefenstahl azonban ebben is kitűnőt alkotott. Én már láttam a filmet, véletlenül kapcsoltunk oda egyszer, aztán kénytelenek voltunk lebilincselve heverni egy órán át, anélkül, hogy tudtuk volna, mi ez. Később derült ki, hogy hiszen ez ugyanaz a Leni Riefenstahl, aki a rongyosra nézett Akarat diadalát rendezte.
A Mélytengeri hangulatok amolyan magyarázkodás Riefenstahl részéről. Ebből látszik, hogy ő valójában nem Hitlerért rajongott úgy, ahogy bárki rajongani kezd a filmjei hatása alatt. Hanem csak meglátta a szépet, a méltóságteljest, a félisteni fenséget az eszelősen ordítozó töppedt kisemberben és a csattogó zászlókban, ahogy aztán jóval később az óceáni élővilágban. A szimmetria, a dinamikus rend himnusza ez is, meg az is. Akkor még különben se tudhatta, mi az ábra. Amúgy meg dokfilmes volt, és tehet-e mást egy dokfilmes 1934-ben, mint hogy dokumentálja a világtörténelmet? Jókor volt jó helyen. Az óceán mélyén is. Nem politizálni kell vele, kedves barátaim, csak nézni és gyönyörködni.
Az utolsó 100 komment: