Akasztják Szaddámot. De nem ám majd egyszer, hanem most: egy hónapon belül. Hirtelen halál.
A legnagyobb hiba, amit diktátor elkövethet, az az, hogy megbukik. Sőt, az az egyetlen hiba, mert ha hatalmon marad, akkor a többi hibája nem derül ki, vagy erénnyé kovácsolható. Nagykalapáccsal, ha kell. A bukás viszont a nyakába zúdítja az addig tagadott bűnöket, és velük a kötelet.
Nem sajnálom őt egy percig sem; nem sajnáltam Ceausescut se, amikor falhoz állították. Megérdemelte bőven. Sőt érdemelne ennél is többet: életfogytiglant egy olyasféle börtönben, mint ahol az ő foglyai sínylődtek. Semmi kertészkedés meg olvasgatás, csak szenvedés.
(Miközben képet keresgéltem, feketefehéresítettem és méreteztem, persze felütötte angyali, buta fejét a szánalom, meg az együttérzés és emberség; tudom, nem szabadna, le kell győzni. Bring 'em on!)
Szaddám esetében a kivégzés amúgy is érdeke mind az amcsiknak, mind az új iraki elitnek. Ha nem él, nem tud visszatérni akkor se, ha az amerikaiak kivonulnak. Amíg életben van, addig a puszta létével is táplálja a Szaddám-nosztalgiát, ami meglepő kifejezés, de bizony egyre erősödik, mert az ő rezsimjében legalább lehetett tudni, hogy kitől kell félni. Maga Kofi Annan is oda nyilatkozott a minap, hogy az irakiak rosszabbul élnek, mint négy éve, és bár ez diplomáciailag sólyomizmus, az igazságát könnyű belátni.
Viszont ettől a kivégzéstől Amerikának távol kéne tartania magát, a lehető legtávolabb. Momentán joggal gondolja azt az iraki polgár, hogy az Egyesült Államok több szenvedést okozott neki, mint a diktátor; ráadásul az amcsik idegenek is. Ha úgy tűnik, hogy ők akasztják fel Szaddámot, az nem a zsarnokság végét, hanem a megszállás megkoronázását fogja jelenteni. De Amerika nem tud kimaradni: a kivégzés után egy órával Bush sugárzó arccal jelenti majd be a győzelmet. Márpedig aminek Bush örül, annak az iraki nép juszt se fog.
Szaddámért nem fáj a szívem, de mégsem örülök Bushsal. Ennek önző és praktikus oka van: szerettem volna elolvasni Szaddám Huszein visszaemlékezéseit. Áramvonalas világképet annyiból is lehet építeni, hogy ez egy nagyon gonosz bácsi volt, aki elnyerte méltó büntetését. De azért Göbbels naplója, Churchill világháborús krónikája vagy Albert Speer önéletírása izgalmas olvasmány, és értékes forrás még akkor is, ha még a szenteknek is maguk felé hajlik a fitymája, nemhogy a diktátoroknak.
Hej, ha Kádár János megírta volna az életét, mennyivel okosabbak lennénk, ugye. Jó, okosabbak nem, de talán kevésbé feküdné meg a gyomrunk.
Az utolsó 100 komment: