Ha mostanában emberekkel találkozom, vagy akár csak felveszem a telefonomat, nem úszom meg, hogy el ne hangozzon: jaj, szegénykém, mi lesz most veled, hogy médiatörvény?
A kérdés persze jogos. Magyarországon kialakult, és ma még éppen jelentős hadállásokkal bír az a fajta megmondás, amely nem írja körül a tolvajt, sem a kurvát, még akkor se, ha az mondjuk kormánybiztos. Sőt akkor pláne nem; elvileg alkotmánybírósági állásfoglalás mondja ki, hogy a közszereplőknek tűrniük kell a minősítést. Ez egészen triviálisnak tűnt eddig. Miért is kellene óvatoskodni, finomkodni, sasszézni, ha egyszer látszik az excellenciás úron vagy úrhölgyön, hogy földbuta? Szabad országban élünk, lehet véleményünk akár az elnökről is, és azt nyugodtan közzétehetjük. Ezért volt rendszerváltás, és nem azért, hogy most más uraknak gazsuláljunk. Az a rendszer akkor is szar, ha új figurák ülnek Czinege és Aczél székébe.
Ennek a szabadságnak most vége, ha a kormánytöbbség tervei valóra válnak. És miért ne válnának valóra, az emberek ugyebár felhatalmazást adtak mindenre, amit tesznek. Matolcsy György nyilván azzal a jóleső érzéssel húzza le a reggeli macit, hogy ezt is az emberek tervezték pont ilyen állagúra. A törvény, és aztán majd Miasszonyunk, Annamária rendeletei bőséges lehetőséget adnak a szoponcok tanácsának, hogy bárkit elmarasztaljanak egy szimpla hülyézésért. A bármilyen csoportot sértő megnyilvánulások tilalma a kommunistáktól a nácikig mindenkit megóv a megsértődéstől, a köztársasági elnök törékeny méltóságát pedig, ha szerencséje lesz, maga az új alkotmány fogja garantálni. (Addig is: hüje Schmitt!)
És addig is érdemes előrebocsátani, mert ez a kerete az egésznek: ezek az emberek, akik ennyire fosnak a kritikától, nos, ezek egyszerűen betegek. Súlyos, valószínűleg már gyógyíthatatlan személyiségzavarral küzdenek. Illetve az a baj, hogy nem is küzdenek, mert nincs betegségtudatuk. A közösség, a kontraszelektált társaság reakciói nem tanították meg őket, hogy teljesen normális dolog, ha az ország egy része vidáman gyalázkodik. Számukra ez feldolgozhatatlan. Nem estek túl a személyiségfejlődésnek azon a szakaszán, ami a kritika elfogadását jelenti. Hosszú időn át csak a Szcientológiai Egyház és Tomcat szenvedett ebben a betegségben, az mindenképp jelentős változás, hogy most a kormánypárt is csatlakozott.
Meglepetést nem érzek. Csak a strucc nem látta ezt előre. Elég volt megtekinteni a médiának azt a szeletét, amelyre a Fidesznek befolyása volt ezelőtt. Szopógépek mind egy szálig, gleichschaltolt, kritikátlan ribancok. Nem volt nehéz kitalálni, mi történik, ha a média egészére lesznek befolyással.
Ennek ellenére engem a médiatörvény különösebben nem izgat.
Levelemet megírom
Mi a publicisztika? Alkalmazott irodalom. És mennyi eszköze van az irodalomnak? Végtelen. Az irodalomnak valójában csak egy vékony szelete az, amely szóról szóra azt írja le, amit ki akar fejezni. Ez a standard a használati utasításoknál és a szakkönyveknél, de az irodalmi művek többsége épphogy burkoltan üzen. A walesi bárdok piszkosul nem a walesi bárdokról szól, hanem a magyar szabadságharc leveréséről, ezt mindenki megtanulja általános iskolában. Hogy nem jelenhetett meg mégsem, annak az az oka, hogy akkoriban a cenzúra nem utólagos volt, hanem előzetes.
Mit tud kezdeni a médiatörvény a fikcióval? Mit csinál egy filmmel, amiben a miniszterelnök orbitális gazember, de nem is magyar neve van? Mit kezd a ki nem mondott, de mindenkinek érthető, brutális ítéletekkel? Mit csinál a médiatanács, ha egy szalonnából gyúrt kisbolygó eseményeiről írok? Hogyan bizonyítja be, hogy egyáltalán érdekel engem a magyar kormány tevékenysége? Mit tehetnek az ódákkal, a megszületésre váró és az aktualizált dicshimnuszokkal? Mihez kezdenek a Flash-rajzfilmekkel, a paródiákkal, az alternatív univerzumokkal? Eszköztelenek lesznek, esetleg idegesek is, de nincs az a törvény, amely meséket szankcionálni tudna.
Egyelőre még elpirulok, ha végiggondolom, mi mindent meg lehet írni Orbán Viktorról, Selmeczi Gabrielláról vagy Semjén Zsoltról, ha ez az egész egy mesében játszódik, és máshogy hívják őket. Azt is, amit eddig sem lehetett. Azt is, ami nem igaz, csak jól hangzik.
Én már rá is untam kissé arra a szabadosságra, amely megengedte, hogy egy minisztert vagy szóvivőt egyszerűen csak fasznak nevezzek. Az négy betű. Bárki le tudja írni. Karesz hüje, Gyöngyi hüje, csak én vagyok okos, énnekem a segembe is felyem van. Nincs benne intellektuális kaland, nincs meg a kézműves öröme, aki hosszas pöcsölés után beüti az utolsó szöget, és büszkén veszi kézbe a művét, mert tudja, hogy nem adta magát könnyen.
Eddig is szerkesztettem, húztam, vontam, csiszoltam, most ez még macerásabb munka lesz, új szerszámokkal és anyagokkal, de simán megoldható. Több meló lesz benne, és egy picit több gondolkodást igényel majd az olvasótól. De ez egyáltalán nem baj. A magyar gyerekek szövegértése javult, hála a sok internetezésnek és esemesezésnek (vetted, hüje Schmitt?), meg fogják fejteni, ki az az ocsmány nősténypolip, akinek a nyálkás karjait együtt, kézenfogva kerülgetjük. A szerencsés megfejtőkből közösség lesz. A sajtóba visszatérhetnek az írók, eszközeiket a nemes harcban hasznosíthatják. Az olvasók felfedezhetik újra, milyen gazdag édes anyanyelvünk, és ha nagyon elakadnak, akkor majd mailben megkapják a megoldókulcsot.
Ez a publicisztika egérútja. Ami a tényfeltárást, a tolvajok néven nevezését és a tolvajlások leleplezését illeti, arra pedig ott a Wikileaks. II. János Pál intelme ma is érvényes: ne féljetek!
Az utolsó 100 komment: