Legyen a minimálbér mostantól nyolcvanezer forint. Ezzel a követeléssel indul csatába a munkavállalói oldal, míg a kék sarokban a munkáltatók nagyjából azon az állásponton vannak, hogy menjetek már anyátokba ezzel.
OÉT-ülés lesz ugyanis pénteken, vagyis összeül az Országos Érdekegyeztető Tanács, és egyezteti az érdekeket. Végre a kormány nem felülről, bolsevik, voluntarista módszerrel kényszeríti az ötleteit az emberekre, hanem megegyezik velük, és így biztosan jó döntést hoz.
Az embereket itt nyilván a szakszervezetek képviselik, a burzsoázia ugyanis nem emberekből áll, hanem lélek nélküli vámpírokból, akik sötétített autókba menekülnek a fény elől, és hersegve szopják a dolgozók vérét. Az emberek viszont a maguk bölcsességével azt sütötték ki, hogy legyen a minimálbér nyolcvanezer. Igaz, a szakszervezetek beiktatásával jutottak erre, de aki azt hiszi, hogy a minimálbér lendületes emelése nem a népakarat, az futtasson egy közvélemény-kutatást, vagy kérdezze meg Orbán Viktort, aki 2002-ben már megszondázta.
Ez egy kábé tizenkét százalékos emelés lenne (71 500-ról), szép kerek szám, jó javaslatnak tűnik. Oké, hogy ez az eleve áthúzott, sosemvolt, akciós ár, lehet ebből alkudni, de azért merész megnyitás. Hiszen a béreket csak abból oszthatjuk szét, amit megtermelünk, az viszont sajnos nem több a tavalyinál tizenkét százalékkal, hanem pont hogy kevesebb. Tetszik tudni, válság. GDP-csökkenés, recesszió, zsugorodás.
Adódik a kérdés, hogy a szakszervezeti követelés mögött van-e olyan kutatás, mely szerint a minimálbérért foglalkoztatottak az idén tizenkét százalékkal többet dolgoztak. Mert ha nem, akkor ugye nehéz megindokolni, miért is fizessünk többet ugyanazért. Illetve ott van még az infláció, vagyis az a popsláger, hogy ha drágább lett a kolbász, akkor az államnak kötelessége elintézni, hogy annyival több legyen a fizu, lehetőleg a kolbászgyárban is, de attól már ne legyen a kolbász még drágább. Igen ám, de az inflációt nem tizenkettő, hanem négy százalék köré saccolják mostanság, úgyhogy a kikiáltási ár mindenképp pofátlannak minősül.
Vakarhatja a fejét a kizsákmányoló tőke, hogy hol is fogjon hozzá az érdemi vitához. Sehogy se lesz népszerű, még az se valószínű, hogy legalább logikusnak látja a többség az álláspontját. Ő lesz az a játékos, aki az emberektől meg akarja tagadni azt a kicsi pénzt, hogy kastélyszállót vegyen belőle, meg kokaint. Pedig annyira nem bonyolult a képlet, csak fel kellene venni az ellenfelek tempóját. Nem is teljesen reménytelen a helyzet, nem mindenki Pavlov-kutya. Például a vasutasok 250 ezres zsebpénzért folytatott sztrájkja több gyűlöletet váltott ki a nemzetből, mint együttérzést.
Sztrájkolni a kapitalista oldal éppen nem tud, de a szívszaggató éhezéses-fázásos történetekről nem kell lemondania.
ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember. Az a szegényember látástól vakulásig dolgozott, hogy a családját eltartsa. Rongyokban jártak a gyerekei, és négyüknek volt egy pár cipője. Télen épp csak a konyhát tudták befűteni, ottan összebújva aludtak. De szerették egymást és félték az Istent, hát megéltek valahogy.
A szegényember az uradalmi halgazdaságban volt pontyhordó. Hajnalban kelt a békákkal, és a szúnyogokkal feküdt. Cipelte a pontyot a hátán, fel a tóból a kisvonatig, és caplatott vissza, gumicsizmában. Így teltek a napjai, és mindezért kapott havi ötvenezer forintot, meg a döglött halból néha hazavihetett egy-egy szatyorral. Olyankor nagy volt az öröm! Jó sokáig kellett főzni hipóban, hogy ne legyen fertőző, de utána annyit ettek a pulyák a főtt halból, amennyi beléjük fért.
A halastónál dolgozott a falu apraja-nagyja, halászok, halőrök, iszapolók, és számos pontyhordó.
Hanem egy napon megjelent a tóparton az uraság nyolchengeres kocsija. Összehívták a halgazdaság dolgozóit, ankétra. Ott aztán bejelentették, hogy azonmód be van vezetve a minimálbér. Hatvanhatezer forint jár mindenkinek, aki egyáltalán valamit dolgozik. - Tyű, akkor mulatunk! – kurjantotta el magát egy bikanyakú gátmunkás, de az uraság intőn felemelte az ujját. Legott elcsendesedtek újra.
Mármost ez így nem gyön ki – betűzte a kisbíró a prezentációt –, mert ha mindenkinek hatvanhatezeret odaadunk, akkor ezer lenne a ponty kilója a boltban, és annyiért inkább hekket vesznek a városba. Úgyhogy minden második előrelép, és ki van rúgva! Majd a többiek elvégzik az ő munkájukat is, ha nem akarnak kirúgva lenni.
Senkinek se akarózott előrelépni. De akkor meg előkerült a lista, fel volt már nekik írva előre, hogy kinek nem lesz munkája. Hát felolvasták a szegényember nevét is. Az meg majd’ elájult ijedtében. Hisz’ akkor a konyhát se tudják befűteni! Rongyra se lesz pénzük! Mi lesz a kicsikkel így? Felemelte a szegényember a kezét, hátha lehet kérdezni. Lehetett.
- Én azt akarom csak mondani, hogy szívesen csinálom ötvenért – mondta a szegényember. De a kisbíró elmagyarázta neki, hogy annyiért mostantól törvénytelen. Vagy kifizetik a hatvanhatot, vagy nincs munka.
- De hát ki tette ezt velünk, hogy a rosseb essen belé? – kérdezte a szegényember a könnyeivel küszködve.
- Az Országos Érdekegyeztető Tanács – felelte a kisbíró, és röviden elmesélte, mitől lesz a minimálbér. A szegényember pedig igyekezett jól megjegyezni, hogy a szakszervezetek, azok bántak így el vele és a gyermekeivel.
Az ankét után, ahogy kullogott hazafelé setét gondok között, odaszólt neki az alispán. Már ott várt körötte pár tucat ember az óra alatt. Azt mondja az alispán: - Emberek, látjátok, mi a helyzet. De attól még el lehet jönni dolgozni, feketén, negyvenért. Oszt amikor jön a kommandó, akkor tűnés a nádba, ízibe!
Így lett a minimálbértől illegális pontyhordó a szegényember. Mégis dolgozott keményen, mindennap. Egyszer végül magához intette az alispán, és elújságolta, hogy jól megy a ponty mostan, viszik exportra Boszniába, kell a jó hordár. Úgyhogy felveszik őt állásba, minimálbérre, hatvanhatezerért, plusz a döglött hal.
át csak megéltek valahogy, szerényen, szegényesen. Cseperedtek a gyerekek, a legidősebb már maga is hordta az apróhalat homokozóvödörben, igaz, csak feketén, napszámba. Került otthonra akvárium, ugyan még csak víz volt benne, de azért büszkék voltak rá, mégiscsak kultúra.
Egy napon megint kikocsikázott az uraság a tópartra. De most ő beszélt személyesen, nem bízta a kisbíróra. Nagyon mérges volt, majd megpukkadt a szmokingja alatt.
- Mámeg nyolcvanezer lesz a minimálbér! Én veszek egy rohadt robotot, egy automatát, egy egész gépsort veszek, az úristenit neki! Japánt! Gépesítem az egész istenverte pontyászatot, hát mit képzelnek ezek? Mindenki előreléphet, ki van rúgva! Húsz markos legényt hozatok Somogyból, azok fogják őrizni a gépeket, a többi mehet isten hírével.
A szegényember a kalapját gyűrögetve odasomfordált az alispánhoz. Megkérdezte illendőn, lehetne-e jönni papír nélkül, ahogy azelőtt, ötvenért, vagy negyvenért. Hogy legalább az Isten hidege meg ne vegye a gyereket. De az csak a fejét rázta gondterhelten. – Már itt halazni nem érdemes egyáltalában – bökte ki. – Kétezerre jönne ki kilója a pontynak, hát annyiért tilápiát meg lepényhalat kapni az Aldiban, nem büdös, zsíros tükörpontyot. Ha meg kevesebbet fizetek, lecsuknak. Megverte az Isten az egészet.
Akkor hazaballagott a szegényember, és leeresztette a kapálógépből a benzint. Sörösüvegekbe töltötte, alufóliát és viaszreszeléket tömöckölt bele, aztán bedugózta akkurátusan, odafigyelve, ahogy világéletében dolgozott. Rongyot tekert köréjük, és zsebrevágott két öngyújtót. Kikereste a telefonkönyvből a Szakszervezetek Országos Szövetségét, ákombákom betűkkel felírta a címet egy sajtpapírra. Megcsókolta a gyerekeit, és kilépett az ajtón. El kellett érnie az utolsó halasvonatot.
Az utolsó 100 komment: