Konzervatív fordulat!

Megijedtél, mi? Ez most a menő para, ettől kell beszarni. Halloweenre konzinak fognak öltözni a gyerekek, sétapálcával és jelentős megtakarításokkal mennek rémisztgetni. Konzervatív fordulattól tart Gyurcsány Ferenc, és vészcseng a Népszabadságban. Féltve óvja népét tőle, nehogy aztán kötelező legyen a hitoktatás, és végül visszatérjen az úgynevezett úri világ, avagy Horthy-fasizmus.

A konzervatív fordulatot szisztematikusan készítik elő bizonyos sötétben bujkáló ellenforradalmárok. Ezek ott vannak az Alkotmánybíróságban, az egyházakban – hiszen ők kedvezményezettjei lennének ennek a rémes restaurációnak –, nyüzsögnek az interneten, összeesküsznek és hackelik az agyunkat. A háttérben Orbán Viktor tornyosul, focilabdányi vállbojtokkal.

Szépség és szörnyeteg

Gyurcsány kolompolása falsul szól, mégpedig azért, mert a konzervatív – ellentétben a korábbi sztárral, a fasisztával – elég tág jelentéskörrel bír.

(A fasiszta is, egyébként, és már a régi szép, nagy fasisztázások idején is rezignáltan tiltakozott néhány Evola-olvasgató sznob, hogy „a fasizmus nem ezt jelenti”, merthogy az a Mussolini-féle, és a részeg zsidózás tök más. Ugyanők a kommunistázást általában nem vetik meg, ott jelentésmódosulás ment végbe.)

Tény, hogy a konzervatív politikai gondolkodás, ill. filozófia reneszánszban van az utóbbi években. A lábszagú Magyar Nemzet mellett nemcsak a láb-, segg- és főleg szeszszagú Magyar Hírlap jelent meg, hanem felbukkant néhány olyan orgánum, akiket nem lehet teljesen elbutult lárváknak nevezni. A Kommentár, a Konzervatórium és a Reakció (Szíjjártó Pétertől meg a szociális népszavazástól mért távolsági sorrendben) addig nem ismert függetlenséggel és lelkesedéssel értelmezi újra a magyar konzervativizmust.

A konzervatív fordulat, mint hívószó, pont ezért nem olyan hatásos, mint a fasisztaveszély. Mert a Volvo vagy a Mercedes is meglehetősen konzervatív márkák, de egyáltalán nem ijesztőek, sőt a nagy többség számára inkább kívánatosak. Átfed a fogalomkör a polgársággal is, ami viszont elég jól használható buzzword volt, polgár mindenki szeretne lenni. Kispolgár, aztán nagy~, esetleg ~mester.

A polgárságon keresztül pedig átfed mindazzal, amit Gyurcsány Ferenc második kormánya deklarált, majd megkísérelt megvalósítani, amennyire tőle telt. Az öngondoskodással, az önállóságra törekvéssel, a stratégiával élő, tervező, megtakarító és felelősségteljes, a versengést természetesnek tekintő állampolgárral, aki ideológiailag képzett formájában a citoyen nevet nyeri el.

In nomine

Gyurcsány – blogjában – kijjebb bontja a felvetését, és jelzi, hogy a konzervatív alatt fundamentalistát ért. Erre természetesen rá lehet pirítani, hogy fogalomzavarban van a barom bolsevista, mert konzervatív fundamentalizmus ab ovo nem is létezhet, matematikailag.

De ha méltóságunk engedi, hogy leereszkedjünk a konyhanyelvig, akkor pontosan érthető, miről beszél a miniszterelnök. Konzervatív alatt a magyar jobboldalt érti, fundamentalista alatt pedig a magyar jobboldalnak azt a józan ésszel felfoghatatlan, több területen is jelentkező reflexét, hogy vegyünk el jogokat másoktól, akkor is, ha azzal senki nem nyer semmit.

Jogokat korlátozni az államnak szokása, sőt kötelessége. Nem engedélyezzük a gyorsulási versenyt a Körúton, mert másokra veszélyes, mármint azokra, akiket elgázolnának. A bejegyzett élettársi kapcsolat viszont nem gázol el senkit. Az Alkotmánybíróság döntése valóban nem értelmezhető másként, mint hogy a törvényes házasság, a Classic verzió előbbre való, és aki csak élettárs, az inkább csendben szégyellje magát, de ne kérkedjen vele.

Talán rájuk férne egy Élettársi Büszkeség Napja. Gyerekekkel, boldog heteroszexuális párokkal.

Nincs az élettársiságban semmi egyéb, mint hogy az illetők gyűlölik a bürokráciát, a dögunalmas formalitásokat, a pereputty megvendégelését, és bőven elég nekik, ha online bejegyzik őket. Attól ők még egy család, egymást szerető emberek. Hacsak… hacsak nem tekintjük a Classic házasságot – szakrálisnak. Olyasminek, ami több, mint papír.

De hát nem tekinthetjük annak! Már hogy is? Az az úgynevezett egyházi esküvő. Aki bármi szakrálisban szabad akaratából hisz, az majd a templomban csináltat fényképeket. Az állami esküvő pont olyan hivatali eljárás, mint a forgalmi kiváltása. Jogok járnak vele és kötelességek, amelyeket szerződésszerűen rögzítünk. Kevésbé biztos elhatározás esetén egy autónál ezt üzembentartóinak hívjuk, és teljesen legális. Ahogy legális a munkapiacon a próbaidő, az outsourcing, az alvállalkoztatás. Az állam szakrális tartalmakat nem kezel.

Az állami szerződéskötést aztán ki-ki feltöltheti maga, olyan tartalommal, amilyet szeretne. Nem feltétlenül kell ehhez egy anyakönyvvezető a síkhülye szövegeivel. Akkor inkább pap.

Nem muszáj azonban az Alkotmánybíróságot ekézni, ha keresztényfundamentalista borzalmaktól szeretnénk rettegni. Ott fityeg a Fidesz testén a Kereszténydemokrata Néppárt, egy manicheus, pénisz- és vaginairigy, torz társaság, akik minden adandó alkalommal előadják, hogy ők isteni legimitáció címén szeretnék elvenni mások jogait, azon az alapon, hogy az ő istenük ilyet szólt holmi ókori irodalmi emlékek szerint. Az ő istenük megmondta, hogy buzulás nuku, hogy szex csak házasságon belül, és hogy a fogamzásgátlás is ördögtől való. Tehát ez az abszolút igazság, és az ennek ellentmondó életvitel érvénytelen. Ezért az állam legfeljebb eltűrheti, de semmiképp sem legalizálhatja. Ezek a spiritiszta őrültek tárcaesélyes szövetségesei a Fidesznek. A jövő kisgazdái.

Nem konzervatív fordulat a neve annak, ami a magyar állampolgárok szabadságát veszélyezteti. Ki lehet mondani nyugodtan: úgy hívják azt, hogy keresztény kurzus.

E fiúkból pap lesz

Ha kinyitjuk a fent említett, eddig sosem látott függetlenséggel konzervatívkodó, fiatalos (vö.: „jól tartja magát”) orgánumokat, és erre a témára vonatkozóan keresünk iránymutatást, akkor azt találjuk, hogy különböző intenzitással, de az egyház – legalább a „történelmi egyházak” – hegemóniájának, befolyásának visszaállítása egyértelműen kívánatosként, sőt időnként az egyetlen járható útként jelenik meg. És ez már nem a fronton idétlenkedő bohócok szövege, hanem a reményteli utánpótlásé. Úgy tartják, a szekularizáció egyike a „haladár” ősbűnöknek, amelyek miatt „itt tartunk”. (Hol, és mihez képest?) Az igazán hardcore jófejek nemhogy a francia forradalomig, de a reformációig vezetik vissza a „hanyatlást” (ami által itt tartunk, hogy 4000 forint az ADSL, és a Tescóból kell beszereznünk a heti három kiló húst). Ők specifikusan a katolikus hegemóniát sírják vissza.

Konfúz, és teljesen önkényes, zsigeri gondolatok ezek. A konzervatív lovagvár homokra épül. Volt a kereszténység történetében Luthernél és Darwinnál nagyobb felforgató. Az a názáreti, az. Elképzelt mindenféle ködös utópiákat, és munkált benne a nagy fene balos küldetéstudat: majd ő megváltja a világot. Jobban kellett volna őrizni azt a sírt!

De nem, ők csak Lutherig (Robespierre-ig, Marxig, Kádárig) mennek vissza, mert hogy mi is az a hagyomány, illetve mi az az egymásnak is ellentmondó hagyományok közül, aminek helyreállításáért cselekedni kívánnak – nos, azt ők döntik el. Templombajárás, versolvasás, opera jó hagyomány, ateizmus, diszkó és alkoholizmus nem jó hagyomány. Kereszténység jó, pogányság nem jó.

Was Tradition ist, bestimme ich!

Azzal, hogy a magyar konzervativizmus – beleértve, sajnos, a konzervatív reneszánsz sorhajóit – az ostya mellé teszi le a garast, elköveti pont azt a hibát, amivel a „baloldalt” szokta vádolni: a realitás alakítása helyett illúziókat kerget, a józan állapotfelmérés helyett álmodik. Magyarországnak és Európának nincs látható útja abban az irányban. Arra nincs tovább, és nincs vissza. Az Isten ajkán csüngő társadalom addig létezhetett, amíg megvolt hozzá a kellő elszigeteltség és tudatlanság. Ma az Istent kereső európai állampolgárnak rendelkezésére áll mindjárt az öt világvallás, meg számtalan egyéb hitvilág. Észérv mind mellett ugyanannyi – tehát a szabad polgárok között mindig lesz buddhista, zsidó és ateista is, és egyikük sem fogja a maga világnézetét alsóbbrendűnek tekinteni bármely másiknál. Ha a visszavágyódást, a nosztalgikus teokratra (monarchista stb.) érzelmeket politikai cselekvésre fordítjuk le, akkor az első lépés az elszigeteltség és a tudatlanság restaurációja. Ami legalább olyan őrült terv, mint a kommunista utópia. Nem is áll messze tőle. Magyarország megtérítése még a konzervatív fordulatnál is rosszabb jelszó.

Lehet ezt sajnálni, mert tény, hogy azóta sincs az államvalláson kívül más, ami olyan kiválóan alkalmas lenne az erkölcs betartatására, a társadalom összetartására, mint egy vallás, amely szerint ha rosszalkodsz (vagy buzulsz), akkor a pokolban fognak szadizni az ördögök. Elsőrangú manipulációs eszköz volt, sokkal hatékonyabb, mint a nacionalizmus vagy a leninizmus. De csak addig működik, amíg az emberek elhiszik a poklot és az ördögöt. És ma már nem hiszik el, és senkit nem lehet hitre kényszeríteni. A magyarok alig tizenöt százaléka veszi a fáradságot, hogy rendszeresen elmenjen a templomba. Szavatossága, bizony, lejárt.

A konzervatív fordulat rossz hívószó, de a veszély valós. Keresztény kurzus a helyes kifejezés. Az valóban ijesztő, elkerülendő, káros és értelmetlen, továbbá lehetetlen, hazugságokat fialó, hipokrita lehetőség. Magyarország polgárainak kilenctizede nem kéri az egyház segítségét az életéhez. Az államét igen, de azon talán segít majd egyszer egy konzervatív fordulat.

Ld. még KDNP: A nyolcadik utas