Drágább lett a minden. Megyen fel az ára a benzinnek, attól akármi másnak, amit vinni kell, és az élelemé meg magától is, főleg mert benzint gyártanak belőle. Csináljon tehát valamit a kormány, nyergelje fel az árzabálót, aztán gyí. Különben dühbe jövünk.

Legelőször is vigye le az áfát. Az tuti lesz, az áfacsökkentésről már kiváló tapasztalataink vannak. Rövid időn belül elkúrássá változik, és vissza kell szedni. De addig hejehuja.

Ám tegyük fel, hogy ezúttal nem tűnik el kézen-közön az elengedett adó, és tényleg olcsul a benzin, a kukorica és a belőle gyártott disznóhús, a jó ropogós rántottborda. Vagy legalább nem lesz drágább.

Meddig? Hahó! Elengedünk tíz százalékot, örülünk, aztán egy sötét reggelen mámegin drágább lett az olaj meg a kukorica tizenöttel. És amikor már elengedtük az összes adót, akkor mit lépünk? Bizonyára támogatni fogjuk a húst, és ha ez a rohadt globalizáció nem hagyja abba a drágulást, akkor majd meglátjuk, ki az erősebb, ő vagy a Tervhivatal.

Nem volna ez lehetetlen, ha feltesszük, hogy ez a fene drágaság csak amolyan zivatar, és el fog múlni, aztán piknikezhetünk tovább. A spekuláncsok csinálják. Akkor mondhatnánk, hogy oké, ezt a húsz százalékot kell kipótolni, de egyébként minden jó, ahogy van. De mi van, ha nem? Mi van akkor, ha a mi européer jólétünk nyersanyagait immár Kína és India népei is meg tudják venni? Akkor bizony felverik az árat, és lehet, hogy nekünk nem jut annyi, mint azelőtt. Fogynak talán a kínaiak? Szegényednek elfele? Nem éppen, tehát a folyamatnak semmi oka nincs leállni, hiába imádkozunk a benzinkutaknál.

Ha adócsökkentéssel szeretnénk megúszni az áremelkedéseket, akkor erősen hinnünk kell abban, hogy nemsokára felvirrad egy vidám hajnal, az olajár hirtelen visszatakarodik ötven dollárra, az indiaiak meg belátják, hogy nem kell naponta kétszer is zabálni. Arra meg majd jól nem gondolunk, hogy a vágyott árzuhanásból irdatlan pénzügyi válság kavarodna, rántaná magával a bankokat, a nyugdíjpénztárakat – majd legfeljebb akkor lefaragjuk a hitel meg a nyugdíj áfáját is, a minimálbérét is, nettósítjuk az életet, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vagy míg eloszlik, mint a búborék.

Csak akarni kell, tényleg.

De nem így. Spekuláció ide vagy oda, a pénz nem megszüntette a cserét, csak megkönnyítette. Nem kell közvetlenül kecskére váltani a baltákat, de egy darab balta áráért nem adnak kecskét ma sem. Szóval úgy lehetne megúszni az áremelkedést, ha mi is árat emelnénk. Mi ennivalót és szénhidrogént veszünk a világpiacon, és cserébe tudunk adni… ööö… hát autógumiból többfélét, meg vannak még összeszerelőüzemek… very nice factories, we have, sir. Oder gulasch? Zimmer frei? Csendzs mani?

És földje jó. A magyar mezőgazdaság vi-lág-hí-rű, sir! Azt mi úgy csináljuk, hogy támogatjuk a földművelést, aztán ha mégis drága a termény, akkor majd csökkentünk adót. Egész Európában így csináljuk, és ha felveti valaki, hogy talán megáll a saját lábán az élelmiszer-termelés, ha ilyen nagy a kereslet – akkor búúúúú, és különben is mit ugat a rohattgyurcsány.

Csináljon valamit a kormány, mert mennek az árak. Az bizony súlyos gáz lenne, ha elkezdenének éhenhalni a magyarok - de erre a lehető leghülyébb válasz az áfacsökkentés. Csináljon tehát a kormány mást: érje el, hogy meg tudjuk venni, amit muszáj, akkor is, ha drágább lesz. Tegye lehetővé, hogy ez a kivételes, szentkoronás,  tökig Nobel-díjban tapicskoló nemzet termelhessen olyasmit, ami többet ér holmi buta nyersanyagoknál, amik csak úgy jönnek a földből.

Ennek a törekvésnek legfőbb ellensége az, amit elkúrásnak nevezünk. A fedezetlen adócsökkentés, az alanyi jogú támogatás. Olcsított gázár és családi pótlék az iparmágnásnak és a bankvezetőnek, a feleségüknek három év gyes, meg támogatott benzin a bölényvolvóba. És olcsó hús mindenkinek.

Híg lesz a leve, és büdös.