Lezajlott a múlt héten egy meghitt kis ibseni jelenet. Kamaradarab, lényegében monodráma, Eörsi Mátyás monológja. A másik főszereplő, Puch László a színen meg sem jelenik, csak láthatatlan hangként.

Első felvonás, az ATV, majd a Nap-Kelte stúdiója. Eörsi Mátyás SZDSZ-frakcióvezető majdnem kimondja, amit egyébként mindenki, ismétlem, mindenki tud. Hogy az autópályák gálánsan megállapított költségei, amelyeket a hős Kóka János puszta tenyéréllel letört, hát azok bizony összefüggtek az MSZP pénztárával és pénztárnokával is. Nem breaking news, látta eddig is, akinek szemei vannak a látásra. Senki nem hiszi el, amit a pártpénzekről hivatalosan bevallanak. Ja és arra is emlékszünk, hogy azok a csúnya korrupciós árak szintén SZDSZ-es miniszter alatt voltak.

A második és egyben utolsó felvonásban, pár napra rá Eörsi töredelmesen bocsánatot kér, amiért nyilatkozata félreérthető volt. Félremagyarázták, nem úgy kell érteni. Puch László feddhetetlen férfiú, aki a törvényességre kínosan ügyelve kezeli a Magyar Szocialista Párt pénzügyeit már csaknem egy évtizede. Továbbá igenis 386 millióból kampányoltak, minden más csak összeesküvés-elmélet. Akkor ez rendben is van, nem történt semmi, félreértés volt, mehet tovább az élethazugság. A Népszava dorgáló hangvételű jegyzetben nyugtázza a bocsánatkérést, helytelenítve a megalapozatlan vádaskodást, és rámutatva, hogy a frissen kinevezett frakcióvezető csak feltűnősködésből izeg-mozog annyit. Hiszen senkinek sem érdeke „a helyzet fokozása”, szó szerint ezt üzenik Virág elvtársék. Abból baj lehet, a helyzetfokozódásból. Inkább tegyünk úgy, mintha nem volna nyilvánvaló, hogy amit mondunk, az nem igaz. Függöny. Vasfüggöny, az.

Az a plusz vicc, hogy a komcsiknak amúgy igazuk van, koalíciós veszekedés zajlik itt, és annak egyik bevált fegyvere, hogy ezt-azt kitálalunk egymásról. Mert ha az volna az ábra, hogy az SZDSZ megfogadta Orbán tanácsát, és gyilkos erővel neki óhajt menni a korrupciónak, akkor nem kellene ilyen messzire kalandoznia. Fogalmazzunk félreérthetően.

Tehát volt egyszer egy nagyváros, és annak egy polgármestere. Pártja a város hercegének, sőt vőlegényének nevezte olykor, de a polgárok gyakran kívánták, hogy vette volna el inkább az anyját. Ebben a városban is épültek ám utak, meg villamosvonalak – persze a Siemens kontinentális korrupcióbotránya pont nem ért el idáig, hálistennek –, és hát a parkosítás se olcsó mulatság. Aztán amikor eljött az ideje, ezekből a pénzekből lettek az ízlésesen megtervezett óriásposzterek, miszerint a mi vőlegényünk világvárost épít. Így.

Do or die

Ezzel a rendszerrel még egy választást nem lehet végigcsinálni. Reformálunk, reformálgatunk? Nemcsak az egészségügy meg a többi ellátórendszer épül hazugságokra, hanem maga a keret hamis, amiben ezekről vita folyhatna. A törvény gyakorlatilag azt mondja ki, hogy a választáson induló pártok annyit költenek kampányra, amennyit össze tudnak lopni, aztán azt hazudnak, amit akarnak. Ez nem államtitok, amit érdemes volna takargatni, hanem jól látható tény, amivel kezdeni kéne valamit. Nem azért kell lehajtott fejjel elnézést kérni, ha valaki elkottyantja a másikak lopását. Azért kell kinek-kinek, amit ő maga lopott el.