Idén száznegyven éve, 1867 június 8-án játszódott le a kiegyezési folyamat zárójelenete: az elbukott szabadságharc és évtizedes elnyomás után a magyar nemesség elfogadta a Habsburgok autonómia-ajánlatát. Következett fél évszázad békeidő, a századfordulóra földalatti épült – az ezredfordulóra már nem bírt épülni –, lett száz vasút, ha nem is ezer, Petőfi álma valóra vált.

Mi, okosok, persze tudjuk ezt anélkül, hogy állami ünnep emlékezne meg róla, mert odafigyeltünk történelemórán, sőt még magunktól is utánaolvastunk, hogyan is volt ez.

Sajnos hazánk lakóinak nagy része utoljára általános iskolában hallott erről. Egy tizenhárom éves gyerektől tulajdonképp az a normális, hogy a huszárrohamra felkapja a fejét, azt szünetben el is játssza rosszalkodás keretében, de a molyolást, a békét unja előtte is, utána is. Legközelebb majd Trianonnál fog odafigyelni, minden egyebet elfelejt. Folyamatként meg se próbálja értelmezni, neki a fegyveres felkelés tetszik, mert az macsó meg dicső.

A két forradalmi ünnep pont ezt erősíti aztán egy életen át. Jó alaposan megünnepeljük a háborús fázist: beszédek, iskolások előadásai, jelmezbál, méltatás. Valamit nagyon szétbaszni, juhé! – ezt a pillanatképet örökítjük meg a történelmünkből. Hogy mennyire jártunk jól utána, és hogyan folytatódott a sztori, az mán mindegy, az a kalandregény függeléke.

Nem az a baj, hogy vannak forradalmi ünnepek, hanem hogy nem nagyon van más. Pedig szimbólumértéke volna a kiegyezésnek: tudomásulvétele annak, hogy vannak mások, másik országok, netalán erősebbek is, és hogy együtt kell működni velük. És hogy szét lehet baszni valamit nagyon, de a vége az lesz, hogy nekünk kell összerakni, meg még ki is kapunk. Erővel kivívni sose tudtuk a szabadságot, csak úgy, hogy miután ököllel nem sikerült, megpróbáltuk ésszel, párbeszéddel, tárgyalással. Tanulságos dolog ám ez is, nemcsak a talpramagyar. Kevésbé romantikus, az igaz, de talán egy árva napra mellőzhetjük a romantikát.

Ha lenne emléknapja a kiegyezésnek, az lehetne olyan, mint a karácsony. Akkor mindenki megkísérelhetné megbeszélni a dolgokat. Realitásokat felmérni, másik érveit meghallgatni, ilyesmi. Újévi fogadalom-féle. Külsőleg majálisforma piknik lenne jó - idén péntekre esne –, egy-egy szomszédnemzet meghívásával, koncertekkel, június pont alkalmas idő. Elsőnek ajánlanám a románokat. Figyelem: annak nincs értelme, hogy egy belvárosi zsákutcában Szili Katalin megkoszorúz valami emléktáblát. Oda kell állni mögé az államnak emberesen, ha nem is szükséges akkora hepaj, mint augusztus huszadikán. Legyen akkora, ami bekerül a híradóba, és ahova érdemes kimenni, észrevenni, kisgyereknek perec mellett elmesélni, mi is ez. Egy nap, amikor megemlékezünk arról, hogy lehetségesek kompromisszumok, kölcsönös engedmények, nem totális megoldások, és akár el is lehet viselni, ha mások mást mondanak. Különben örökre azt fogja tanítani magának ez az ország, hogy valamit szét kell baszni, oszt’ arra leszünk büszkék: ennyi magyarnak lenni, és nem több. Pedig több.

Legyen béke, szabadság és egyet nem értés. Mindhárom egyszerre. Legyen ünnepe a kiegyezésnek. Száznegyven év múlva talán lesz a rendszerváltásnak is.