
A célpont (elsősorban) a natanzi urándúsító bázis Iránban, amelyet több méter vasbeton, meg az arra ráhordott húsz méter föld, és az annak tetejébe ültetett büdöske nevű kerti virágok óvnak. Ekkora takaróba cseresznyemaggal nem lehet lyukat pöckölni, viszont Izrael kifejezetten szeretné, ha az a bázis nem működne. Hogy joggal vagy nem, és hogy egyáltalán van-e bármilyen katonai célja Iránnak, vagy csak a kisciciák menhelyét szeretnék atomenergiával fűteni - ezt a vitát itt és most ne kezdjük el.
1981-ben az izraeliek az iraki Osirak reaktort szerették volna leállítani, és meg is tették, bombázás keretében. Pont ezért került Natanz tetejére az a komoly páncélzat.
Ha kiskalapáccsal nem megy, akkor nagyobb kell; hegyeket kellene megmozgatni ehhez az akcióhoz. Kézenfekvő, hogy az atomenergiát hívjuk segítségül. Na, az első dolog, amit illik tudni, az az, hogy a most szóba került eszköz nem tömegpusztító fegyver. Semmi gombafelhő, meg betonba égetett teheráni kisgyerekek, se felperzselt városok. Csak egy szúnyogcsípés, ahogy a doktor néni szokta mondani. A bunkerromboló atombomba előbb illedelmesen lefúrja magát a mélybe, és csak ott pukkan, egészen picit és halkat. Épp csak be nem csukja maga mögött a csapóajtót, amikor lemegy.
Épp ez vele a gond, állítják a sótlan B-61-ellenes szakértők. Ideális esetben a bomba lecsúszik a lyukon a bázisra, és csak az ottani berendezéseket, és a véres köpenyben eszelősen röhögő, úgynevezett őrült tudósokat bántja. De azon a lyukon óhatatlanul kifröccsen egy csomó atomság, azt felkapja a szél, viszi szanaszéjjel, aztán mindenféle szövődményeket okoz az ártatlan irániaknak. (Ha egyáltalán vannak olyanok, jegyzik meg a héják.)
Még súlyosabb viszont a pszichológiai hatás. A fent részletezett különbséget, ami a gombafelhős városrombolás és a bunkerrobbantás közt fennáll, viszonylag kevesen ismerik. Magának a sajtónak se feltétlen célja, hogy elmagyarázza, ugyanis több újságot lehet eladni az ATOMTÁMADÁS címmel és netről lopott gombafelhővel, mint azzal, hogy speciális eszközökkel összedöntöttek egy betonerődöt. Az atomfegyverrel viszont úgy vagyunk Hirosima óta, hogy az egy nagyon csúf dolog, amiről lehet sokat beszélni meg fenyegetőzni vele, de csak nem vetjük be, mert az borítja az egész Hirosima utáni status quót. Ha Izrael beveti, akkor már a többiek is könnyebben rántják elő, és nem tud mindenki olyan ügyesen célozni-célozgatni, mint a zsidók.
És vajon ők tudnak-e? Ha jól értem a terveket - és ha azoknak bármi valóságalapjuk van -, a bombázás olyasmi lenne, mint amit Luke Skywalker művelt a Halálcsillaggal. Előbb a lyukat kell megfaragni hagyományos eszközökkel, aztán abba beletalálni az atommal. Khm. Ojvé, és ha mellémegy? Az űrben nem gond, de talán mégis vannak ártatlan ewokok.
Van még az a lehetőség, hogy a honi atombomba helyett másik nagykalapácshoz nyúlnak, vagyis Izrael leghatékonyabb fegyveréhez, az Egyesült Államokhoz. Az USÁ-nak valószínűleg van lehetősége földig rombolni az egész szaros iráni tűzfészket, mégpedig atom nélkül. Izrael F-15-ösei ehhez gyengék és sebezhetőek. Ide B-52-esek kellenek. Azok a gépek egyenként elvisznek harmincezer kiló bombát. Csodálatos madarak, a turul ezekhez képest nyamvadt kis Veréb Vili. A B-52 elindul valahonnan, akárhonnan, húszezer méteren elbrummog a célig, és odacsap, ahova köll. A görög helyiérdekű istenekkel simán pariban van.

Szóval ha Natanzra naponta hat ilyen Stratofortress odaszarik, akkor szűk egy héten belül nem marad ott egy ép csavar se. A megoldás előnye, hogy nem kell szuronyharcban tusakodni fanatikus beduinokkal, meg utána nézni bután, hogy elkúrtuk, meg Vietnam, mert nincs semmiféle megszállás. Ha egyszer azt határozzuk el, hogy Iránnak márpedig nem lehet atomfegyvere, akkor zúgjanak a hajtóművek és fütyüljenek a vezérsíkok, nem várhatunk meteorra. Milosevics rendszerét így törte meg Clinton.
Háborút nyerni nem lehet a levegőből, ez közhely. De nem is akar senki háborút.
Az utolsó 100 komment: