
Pinochet diktátor volt, vagyis fuj. Pökök is a sírjára egyet demonstratíve, sőt sajnálkozom, hogy elkerülte a büntetést, valamint együttérzek az áldozatokkal és családjaikkal. Körülbelül háromezer halott, tízszer ennyi deportált-bebörtönzött fogoly. Viszont Pinochet egyben alkalmas modellje annak a jelenségnek, ahogy egy erőszakos, illegitim puccsista megkaparintja a hatalmat, majd kihasználja azt a pár évtizedet, amíg nincs választási kampány, és rendet rak. Chile esetében: létrehoz egy arrafelé sosem látott laissez-faire kapitalizmust, szabad piacot, vállalkozói paradicsomot.
Egyáltalán nem biztos, hogy mindig, minden népnek a demokrácia a legmegfelelőbb rendszer. Egyet mondok: Kína. Vagy még egyet: el-kúr-tuk. Bizony, azért kúrtuk el, mert demokrácia van, és választást kellett nyerni. Nálunk az a sajátos, hogy a demokratáink a diktátorunkat majmolva kúrták el.
Pinochet áldozatait nyilván nem foglalkoztatja a diktatúra alatt felépített liberális gazdaság sikere, a történelemnek azonban van ilyenféle colstokja, és szokott is vele mérni.
Ez a mérce például I. Mátyást jó királyként azonosítja. Mátyás se volt ugye egy kiköpött demokrata, de az akkori Európában nem is várta el tőle senki. Nos, a hetvenes évek Dél-Amerikája se épp egy Benelux-vidék volt; egyes országokról ma sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy az egy működő állam, vagy különféle terroristák gyepűje. Akkor még voltak hozzá marxista gerillák, hidegháború, meg szuperinfláció. Ebben a szarkupacban épített fel Pinochet egy nagyon is működő államot, és nem követte el azt a hibát se, amit elődje, Allende igen: nem haragította magára a hatótávolságon belüli szuperhatalmat.
Ami viszont az illető szuperhatalom demokráciaexportáló buzgóságát színezi át kissé.
Hamarosan Fidel Castróra emlékezünk.
Az utolsó 100 komment: